TÁMOP-4.1.2.E-13/1/KONV-2013-0012
"Sporttudományi képzés fejlesztése
a Dunántúlon"
- -> Tananyagfejlesztés
- -> Motorikus képességek mérése
- -> V.
V.
V. AZ ERŐ MÉRÉSE (Váczi Márk)
Az erő a kondicionális képességek egyik fajtája, és sokféleképpen definiálják. Egyszerűen fogalmazva az erő olyan képesség, mely valamilyen ellenállás (akár külső, akár a saját testtömeg) megtartását, vagy adott sebességű mozgatását teszi lehetővé. Az erő kifejtése a neuromuszkuláris (ideg-izom) rendszer produktuma, vagyis amikor az idegrendszer által elindított idegi impulzusok elérik az izmot, akkor az aktív állapotba kerül, erőt fejt ki. Így tehát valamennyi motoros pályateszt és számos laboratóriumi teszt, amely az erő mérésére irányul, valójában a teljes neuromuszkuláris rendszer működési kapacitását méri. Ép központi idegrendszer nélkül ugyanis az izmok nem képesek akaratlagos erőt kifejteni. Az erőről, mint kondicionális képességről általában a sportolók felülszárnyalhatatlan fizikuma jut eszébe a laikusoknak. Az erőt azonban életkortól, nemtől, valamint edzettségi és egészségi állapottól függetlenül kell vizsgálnunk, mert bármilyen emberről is van szó, mindig ugyanarról a newtoni erőkifejtésről beszélünk. Ez alatt azt értjük, hogy például egy idős embernek relatíve ugyanakkora erőkifejtést jelenthet a székből való felállás, mint egy sportolónak a 100kg-mal végrehajtott guggolás. Mindkét személy a maximális erejének közel 100%-át fejti ki, hogy a mozgást elvégezze. Ebben a fejezetben az erőkifejtés egyes komponenseinek mérését tárgyaljuk a leggyakrabban alkalmazott pályatesztek és laboratóriumi módszerek bemutatásával, tekintettel a vizsgált személyek nemére, életkorára, edzettségi és egészségi állapotára.
AZ ERŐ MÉRÉSE PÁLYATESZTEKKEL
Az abszolút (maximális) erő mérése
A vázizom maximális erőkifejtése a neuromuszkuláris rendszer akaratlagos és legmagasabb szintű aktivitásával jön létre. Minden olyan tesztfeladatnál, amelynél a maximális erőt kívánjuk mérni, feltételezzük, hogy a vizsgált személy a lehető legtöbb izomrostját akaratlagosan aktiválja. Tehát a maximális erő mérésére irányuló tesztek a neuromuszkuláris rendszer motoros egységeinek szinkronizált működését mérik, ezért ez a leggyakrabban használt módszer az ilyen vagy általános célú edzésprogramok hatékonyságának nyomon követésére, vagy akár a különböző edzettséggel rendelkező csoportok összehasonlítására mind a rekreációs jellegű sportolás során, az élsportban, mind pedig a sporttudományi kutatásokban. A maximális erőkifejtő képesség a központi idegrendszer aktivitási képességén kívül még az érintett izom vagy izomcsoport keresztmetszetétől is függ.
A pályatesztek végrehajtásánál mért maximális erő alatt azt a lehető legnagyobb ellenállást értjük, amelyet a vizsgált személy az adott feladatban pontosan egyszer tud legyőzni. Értékét általában kilogrammban fejezik ki, és az érték nagysága mindenképpen feladatfüggő. Ha például egy sportoló 100 kg-mal képes mélyguggolás helyzetébe leereszkedni és felállni, akkor a maximális ereje ebben a feladatban 100 kg. Ha viszont a feladat során arra kérjük, hogy csak félguggolásig ereszkedjen le és onnan álljon fel, azt tapasztaljuk, hogy nagyobb tömeget is képes mozgatni. Módosíthatja a mért erő értékét a testrészek helyzete, pl. terpesz mértéke guggolásnál, vagy a fogás szélessége fekvenyomásnál. Így tehát a maximális erő mérésekor szigorúan meg kell határozni a végrehajtás módját. Az erő mérésére szolgáló pályateszteknél általában a gyakorlat során a kiindulási és végső ízületi szöghelyzetet, vagyis a mozgástartományt szokás standardizálni. Különböző szöghelyzetekben ugyanis a muszkuloszkeletális rendszer eltérő forgatónyomatékot képes kifejteni, tehát téves adatot kaphatunk, ha ezt nem kontrolláljuk. Még pontosabb mérést tudunk kivitelezni, ha a végrehajtás sebességét is standardizáljuk, bár erre egy-két pályateszten kívül csak a laboratóriumi eszközök adnak lehetőséget.
Az egyik legfontosabb erőkifejtési paraméter, amelyet a maximális erőből tudunk kiszámolni, az a relatív erő. A relatív erőkifejtés alatt azt értjük, hogy a vizsgált személy saját testtömegéhez képest mekkora maximális erőt képes kifejteni. Tehát kiszámolási módja: relatív erő = maximális erő / testtömeg. Az ember funkcionális képességeinek szempontjából ez sokkal fontosabb érték, mint az abszolút erő. Képzeljük el, hogy a sportolók leggyakoribb alapmozgásai, mint például az ugrás és a futás során, a sportolónak saját testtömegét kell nagy sebességgel mozgatnia. Newton II. törvényéből (F = m·a) adódóan a sportoló akkor tudja a legnagyobb gyorsulást és sebességet elérni, ha alacsony testtömeggel és nagy maximális erővel rendelkezik, tehát a kettő arányának kedvezőnek kell lennie. Ha pl. egy 80 kg és egy 100 kg tömegű ember egyaránt 100 kg-mal képes guggolni, akkor a 80 kg tömegű ember várhatóan nagyobb gyorsulással képes saját testét mozgatni, mert nagyobb a relatív ereje. De hasonlóképpen fontos a relatív erő mérése a nem sportoló populációban is. Az elhízás például passzív testtömeg-növekedést eredményez, de az efféle tömegnövekedés nem párosul erőnövekedéssel, vagyis csökken a relatív erő, amely akadályozza a személy mozgásképességét (pl. székből felállás, lépcsőzés, emelkedőre gyaloglás).
A maximális erő mértékét egy ismétléses maximumnak is nevezik. A nemzetközi irodalomból adoptálva a „one repetition maximum” szóláncból származtatjuk az 1RM rövidítést, mellyel a magyar nyelvben is egyre többször találkozunk. Az 1RM felmérése azt jelenti, hogy meghatározzuk azt az ellenállást (pl. kg-ban), amelyet a vizsgált személy az adott feladatban, a kívánt mozgástartományt betartva, a kiinduló helyzetből indulva és abba visszatérve képes egyszer legyőzni. Az 1RM felmérésekor a mozgás sebességét nem szokták megszabni. Az 1RM bármilyen edzettségi háttérrel rendelkező populációnál felmérhető az alábbi feltételekkel:
- Csak a nagy izomcsoportoknál alkalmazzuk, mert a kisebb izomcsoportok, elsősorban a kar és a vállöv izmai sérülékenyebbek és a nagy feszülés alatt meghúzódhatnak.
- Inkább a többízületes mozgásoknál (pl.: fekvenyomás, lábtolás, guggolás) mérjük fel, mert ott több izom/izomcsoport együttesen fejt ki erőt, és így is kisebb a sérülés kockázata.
- A vizsgált személynek meg kell ismerkednie a felmérő teszttel, és azt biztonsággal el kell elsajátítania a sérülési kockázat csökkentése végett. Ezért javasolt, hogy 1RM felmérést csak legalább négy hét erőfejlesztő edzés után végezzünk. A tudományos kutatásokban alkalmazott 1RM méréseknél, ahol nem előzi meg edzés a felmérést, ott is szükség van legalább egy tanulási alkalomra (familiarizáció), és a tényleges felmérésnél különös gondossággal és figyelemmel kell eljárni. Az erőfejlesztő gépekkel végrehajtott felmérés biztonságosabb, mint szabadsúlyokkal, így az edzetlen, idősödő és beteg személyeknél ez javasolt. Érdekes, hogy az edzetlen személyek ritkábban sérülnek meg 1RM felmérésekor, mint az edzettek. Ez valószínű annak köszönhető, hogy az edzetlen emberek képtelenek izomzatuk nagy részét aktiválni, így kisebb feszülés keletkezik abban.
Az 1RM felmérését az alábbiak szerint végezzük el (Kreamer és Fry, 1995):
- Bemelegítéssel fokozatosan elő kell készíteni az izmokat a nagy erőkifejtésre. Ez 5-10 perc aerob jellegű keringésfokozó blokkal kezdődik.
- Ezt követően a mozgásban résztvevő izmok statikus és dinamikus nyújtását kell végezni.
- Utána magával a tesztfeladattal folytatjuk a bemelegítést: 5-10 ismétlés, a várható maximum 40-60%-ával.
- Egy perc pihenőidő elteltével 3-5 ismétlést végzünk a várható maximum 60-80%-ával.
- Kísérlet az 1RM elérésére. Sikeres kísérlet után, 3-5 perc pihenőidő elteltével növeljük az ellenállást. A cél az, hogy a 3-5 maximális erejű kísérletből a vizsgált személy elérje a tényleges 1RM-et.
- Az utolsó sikeres kísérlethez tartozó ellenállás tömegét jegyezzük fel.
Az 1RM becsült maximumának kiszámolását a 10RM leírásánál részletezzük később. Az 1RM felmérésére bármely olyan gyakorlat megfelel, ahol szabályozni tudjuk a legyőzendő ellenállást (súlyt), és fokozatosan emelve azt, elérjük az erőkifejtés maximumát. Az alábbiakban felsorolunk néhány gyakran alkalmazott gyakorlatot az 1RM felmérésére:
Fekvenyomás
Szükséges eszközök: vízszintes pad, súlyzóállvány, súlyzórúd, súlyzótárcsák (lehetőleg 1,25 kg legyen a legkisebb, ha alacsony fittségi állapotban lévő személyről van szó).
A teszt leírása: Többízületes mozgás, mely a vállöv anterior izmainak, valamint a könyök extensor izmának a felmérését szolgálja. A vizsgált személy padon hanyattfekvésben a súlyzó rudat mellső középtartásban tartja, nyújtott könyökkel és felső madárfogással. Először a súlyzórúd kontrollált leengedését végzi karhajlítással addig a pontig, ameddig az érintkezik a szegycsonttal, majd a súlyt visszaemeli a kiindulási helyzetbe (5.1. ábra). Az erőkifejtés közben a csípő emelése kedvezhet a mellizmok működésének, így a pontos mérés érdekében ezt akadályozzuk meg. A mérés alatt standardizálnunk kell a fogás szélességét is, mert az befolyásolja a szinergista izmok bekapcsolódásának mértékét. A felmérés alatt mindenképpen segítségnyújtásra van szükség, hiszen sikertelen végrehajtás esetén a vizsgált személy a súlyt csak egy segítővel együtt tudja visszatenni az állványra. A segítő a vizsgált személy feje mögött helyezkedjen el, lehetőleg minél közelebb a súlyzórúdhoz.
5.1. ábra. Fekvenyomás kiinduló és befejező helyzete (A), valamint az excentrikus-koncentrikus átmenet helyzete (B).
Lehúzás csigásgépen
Szükséges eszközök: csigásgép, pad vagy szék
A teszt leírása: Többízületes mozgás, mely a vállöv süllyesztését és a kar hajlítását elősegítő izmok felmérését végzi. A vizsgált személy ülő helyzetben, magastartásban, felső madárfogással fogja a rudat. A feladat a rúd lehúzása az áll vonaláig, majd kontrollált visszaengedése a kiinduló helyzetbe (5.2. ábra). A végrehajtás módját több szempontból is standardizálnunk kell: meg kell határozni a fogás szélességét, továbbá a lehúzás hát mögé is végezhető, amely csökkenti az erőkifejtés mértékét a mellizmok kikapcsolása miatt. Bármelyik végrehajtási módot alkalmazhatjuk, ha következetesen mindig ugyanúgy mérjük fel. Ügyelnünk kell arra, hogy a törzs függőleges maradjon az egész végrehajtás alatt, és a törzs mozgása ne segítse az erőkifejtést.
5.2. ábra. Csigásgépen végrehajtott lehúzás kiinduló és befejező helyzete (A), valamint a koncentrikus-excentrikus átmenet helyzete (B).
Lábtolás
Szükséges eszközök: lábtoló gép, súlyzótárcsák
A teszt leírása: Többízületes mozgás, mely a csípő- és térdextensorok erejét méri. Ülő helyzetben kissé kifelé fordított lábakkal támasztjuk a súlyt. A vizsgált személy térd- és csípőhajlítással a súlyt kontrolláltan leengedi, majd visszatolja a kiindulási helyzetbe (5.3. ábra). Standardizálni kell a lábtámasz szélességét és helyét. Magasabb lábtámasz több terhelés jelent a csípőextenzoroknak, míg alacsonyabb lábtámasz a térdextensorokra hárítja a nagyobb terhelést. Standardizálni kell a térdhajlítás mértékét is, melyet egy külső megfigyelő ellenőrizhet. A lábtolás tesztet tudományos kutatásokban sokszor alkalmazzák az alsó végtagok funkcionális vizsgálatára.
5.3. ábra. Lábtolás kiinduló és befejező helyzete (A), valamint az excentrikus-koncentrikus átmenet helyzete (B).
Guggolás
Szükséges eszközök: guggolóállvány, súlyzórúd, súlyzótárcsák (a biztonság érdekében lehetőség szerint guggolókeret)
A teszt leírása: A fenti két gyakorlathoz képest, a guggolás végrehajtása komoly sérülési kockázatokat rejt magában, ezért csak biztonságos technikai tudás mellett végezhető. Végezhető szabadsúllyal, vagy akár guggoló keretben is. Feltétele a gerincet stabilizáló izmok megfelelő ereje és a gerinc épsége. Többízületes mozgás, mely a lábtoláshoz hasonlóan elsősorban a csípő- és térdfeszítő izmok erejét méri, de aktívan bekapcsolódnak a mély hátizmok is a mozgás közben. Kiinduló helyzetnél vállszélességű terpeszben a lábfejeket enyhén kifelé fordítjuk. A feladat a csípő, térd és boka ízületek egyidejű hajlításával a súlyzórúd kontrollált leengedése, majd felemelése a kiindulási helyzetbe. A leengedésnél a térdeknek a lábfej irányába kell hajlaniuk. A guggolásnál kontrollálnunk kell a mozgás tartományát, mely alapján többféle végrehajtási mód terjedt el (Chandler, 1991) (5.4. ábra). Teljes guggolásról akkor beszélünk, ha a fenék érinti a sarkakat. Mélyguggolásnál addig kell a hajlítást végezni, amíg a combok párhuzamosak a talajjal. Félguggolásnál a térd 90°-os, negyedguggolásnál pedig 45°-os anatómiai szöget zár be. (0° = nyújtott térdízület). Az ízületi szöghelyzetet külső szemlélő ellenőrzi. Minél mélyebb helyzetbe történik a guggolás, annál kisebb lesz az 1RM értéke.
5.4. ábra. A guggolás végrehajtásának változatai: Kiinduló és befejező helyzet (A), valamint excentrikus-koncentrikus átmenet helyzete negyedguggolásnál (B), félguggolásnál (C), mélyguggolásnál (D) és teljes guggolásnál (E).
A fenti gyakorlatoknál látható, hogy az 1RM felmérése általában egy fékező (excentrikus) és egy legyőző (koncentrikus) mozgásfázisból áll. Ezek elkülönítve is mérhetők, pl. fekvenyomásnál csak a súly kinyomása (koncentrikus 1RM). Koncentrikusan kisebb súlyt tudunk mozgatni, mint excentrikusan. Ennek abban van jelentősége, hogy egyes mozgásoknál a koncentrikus (pl.: evezés, úszás, lépcsőn felfelé járás), másoknál pedig az excentrikus izomműködés dominál (pl. labdajátékoknál futásból hirtelen lefékezés, megállás, ugrásoknál leérkezés, lépcsőn lefelé járás). A tiszta excentrikus vagy koncentrikus erőteszteket súlyok alkalmazásakor csak külső segítséggel lehet lebonyolítani.
Az 1RM felmérése igen nagy feszülést okozhat az izomban és így az csak a nagy izomcsoportok felmérésénél biztonságos. De akkor vajon hogyan tudnánk felmérni a kisebb izomcsoportok erejét? Ha egy kisebb izom, pl. a kétfejű karizom erejét szeretnénk felmérni, akkor először végig kell gondolnunk, hogy egyáltalán van-e értelme a felmérésnek. Funkcionális szempontból sokkal informatívabb, ha a természetesebb, többízületes gyakorlatokat mérjük fel. Ám gyakran adódik olyan helyzet, amikor ténylegesen valamilyen ortopédiai deformitás, vagy aszimmetria okozója az egyik kisizom gyengesége, és ezért meg kell határoznunk az izom erejét. Ilyen esetben az öt-, hét-, vagy akár tízismétléses maximum (10RM) meghatározása jelentheti a megoldást. Az 1RM-hez hasonló keringésfokozó és nyújtó-lazító bemelegítés után becsléssel próbáljuk megkeresni azt az ellenállást, amivel a személy pontosan 10 ismétlést képes végrehajtani. Ha a vizsgált személyünk egy adott súllyal mondjuk 12 ismétlést hajtott végre, és a 13. már nem sikerült, ne essünk kétségbe, hanem jegyezzük fel a 12RM-hez tartozó súlyt, és legközelebb ugyanezzel a súllyal végezzük el a tesztet. Ha azt tapasztaljuk, hogy ugyanakkora ellenállás mellett nőtt az ismétlések száma, akkor hatékony volt az edzésprogramunk. Egyízületes erőgyakorlatot az 5.5. és 5.6. ábrán láthatunk. Már önmagában az is nagy feszülést eredményez az izomban, hogy ezeknél a gyakorlatoknál a disztális szegmens mozog (nyílt kinetikus láncú gyakorlatok), szemben a többízületes gyakorlatokkal (zárt kinetikus láncú gyakorlatok). A 10RM ismerete hasznos, hiszen ebből becsülhető az 1RM értéke is úgy, hogy ha a 10RM értékét (azt a súlyt, amit 10-szer legyőzünk) megszorozzuk 0,75-tel, akkor megkapjuk az 1RM várható értékét (Kreamer és Fry, 1995).
5.5. ábra. Mellgépen tárogatás, mint egyízületes erőgyakorlat a mellizmok erejének mérésére. Kiinduló és befejező helyzet (A) és koncentrikus-excentrikus átmenet helyzete (B)
5.6. ábra. Térdfeszítés gépen, mint egyízületes erőgyakorlat a térdfeszítő izmok erejének mérésére. Kiinduló és befejező helyzet (A) és koncentrikus-excentrikus átmenet (B).
Az erő-állóképesség mérése
Az erő-állóképességet az különbözteti meg a maximális erőtől, hogy itt az izomnak jóval hosszabb ideig kell működnie, ami jelentős fáradást eredményezhet. Az erő-állóképesség felmérése kevésbé tükrözi a neuromuszkuláris rendszer idegi és keresztmetszeti tényezőit, inkább az izom anyagcsere folyamatainak minőségére enged következtetni. Az erő-állóképesség függ az izom keringésétől, kapillarizációjától, energiatárolási és mozgósítási kapacitásától, valamint tejsav-toleranciájától. Ezek közül számos faktort enzimfolyamatok befolyásolnak. A vizsgáló annak reményében végez erő-állóképesség mérést, hogy felmérje a vizsgált személy izomműködésének gazdaságosságát, fáradását, regenerációját. Összességében a szervezet munkabírását teszteljük olyan körülmények között, amikor nagy ellenállást hosszú ideig, vagy többször is le kell küzdeni.
Az erő-állóképesség teszt feltétele, hogy az ismétlések száma a maximális erőméréshez képest jóval nagyobb, általában 15-30. Felhívjuk a figyelmet azonban, hogy nem szabhatunk éles határt abban , hogy mennyi ismétléstől nevezünk egy tesztet erő-állóképesség tesztnek. Az ismétlésszámok és ez által az időtartam variálásával valójában más és más anyagcsere folyamat működését vizsgáljuk. Míg egy 100 m-es síkfutónak a versenyszáma kb. 10-11 mp-ig tart, számára a hasonló időtartamú erőtesztek (pl. 15 mp-en keresztül maximális sebességű lábtolás) már erő-állóképességet mérnek. Viszont egy 1000 m-es futamra specializálódott evezősnél az ilyen rövid időtartamú erőteszt már nem sportágspecifikus erő-állóképességet mér. Az evezősnél több információt szolgáltat egy hosszabb időtartamú teszt, pl. hason fekvésben padon súlyzórúd felhúzása 60mp-en keresztül. Míg a sprinternél az ATP-kreatin-foszfát energiaszolgáltató rendszer működését vizsgálja a teszt, addig az evezősnél inkább a glikolitikus és csekély mértékben az aerob energiaszolgáltatást, de mindkét teszt erő-állóképesség tesztnek nevezhető.
Mivel az erő-állóképesség tesztek feltétele a hosszú időtartam, vagy a magas ismétlésszám, ezért a külső ellenállások (súlyzók) használata mellett több tesztnél is a vizsgált személy saját testtömegét használjuk fel ellenállásnak. Ilyenkor azonban figyelembe kell vennünk azt, hogy a testtömeg időbeli változása módosíthatja a tesztek eredményét, ezért a testtömeget a tesztek alkalmával mérni kell. A maximális erő mérésénél bemutatott feladatok mindegyike alkalmazható erő-állóképesség mérésére is, csupán meg kell határoznunk, hogy az 1RM-hez képest mennyivel csökkentjük az ellenállást. Egy adott gyakorlatban az 1RM kb. 20-60%-át érdemes alkalmazni. Ilyenkor a fáradás bekövetkezéséig végrehajtott ismétlések számát határozzuk meg az erő-állóképesség jellemzésére. Az alábbiakban bemutatunk néhány, gyakran alkalmazott erő-állóképesség tesztet.
Mellső fekvőtámaszban karhajlítás-nyújtás
Szükséges eszközök: nincs
A teszt leírása: Világszerte alkalmazzák, a Hungarofit tesztrendszer eleme is (American College of Sports Medicine, 2000). A fekvenyomásnál leírtakon kívül a test megtartásáért felelős hasizmok és csípőhajlító izmok funkcióját is vizsgálja. A támasznál a kezek helyzete vállszélességű, a törzs egyenes, a fejet a törzs meghosszabbításában kell tartani. A vizsgált személy karhajlítással leengedi a mellkasát egy meghatározott pontig, majd visszaemeli a kiinduló helyzetig (5.7. ábra). Férfiaknál az öklöt állítva a talajra helyezhetjük és a mellkasnak érintenie kell azt minden végrehajtásnál. Nőknél a váll helyzetét figyeljük, annak a könyök magasságát el kell érnie a karhajlításkor. Alacsonyabb fittségi szint esetén alkalmazhatjuk a módosított fekvőtámaszt (5.8. ábra) (American College of Sports Medicine, 2000). Ennél a tesztnél a lábak helyett a térdeken van a támasz, és a lábakat összekulcsoljuk és a levegőben tartjuk, vagy a talajon hagyjuk. Mind a normál, mind pedig a módosított fekvőtámasz helyzetének szabályos megtartása egyes vizsgálati személyeknek, akik gyengébb izomérzékeléssel rendelkeznek, nehéz feladatot jelent, így folyamatos visszajelzést kell adni a végrehajtás helyességéről. A végrehajtás alatt a törzsnek egyenesnek kell lennie. A tesztnél a helyesen végrehajtott ismétlések számát vesszük figyelembe és az American College of Sports Medicine (2000) referenciaértékeihez hasonlítjuk. Az American College of Sports Medicine nőknél csak a módosított fekvőtámaszra adott ki értékelő táblázatot. A tesztnél a végrehajtás sebességét és idejét nem kontrolláljuk.
5.7. ábra. Mellső fekvőtámaszban karhajlítás-nyújtás kiinduló és befejező helyzete (A), és az excentrikus-koncentrikus átmenet helyzete (B).
5.8. ábra. Módosított mellső fekvőtámaszban karhajlítás-nyújtás kiinduló helyzete (A) és az excentrikus-koncentrikus átmenet helyzete (B).
YMCA fekvenyomás teszt
Szükséges eszközök: pad, súlyzóállvány, súlyzórúd, súlyzótárcsák, metronóm (Golding és mtsai, 1989)
A teszt leírása: A fekvenyomásban leírt végrehajtási szempontok szerint kell eljárni. A fekvőtámasz teszthez képest az előnye az, hogy könnyebben elsajátítható gyakorlat, mert a törzs megtartására nem kell koncentrálni. További előnye az, hogy meghatározott tempóban kell végezni a karhajlítást és nyújtást, vagyis kontrolláljuk a végrehajtási sebességet, mivel az jelentősen befolyásolja az energiafelhasználást. Percenként 30 ismétlést kell végrehajtani, vagyis egy másodperc áll rendelkezésre mind az excentrikus, mind pedig a koncentrikus fázis elvégzésére. A tempót metronóm segítségével, vagy stopperórát figyelve számolással tudjuk fenntartani. Ha a végrehajtás az elvárt tempóhoz képest lelassul, befejezzük a tesztet, a végrehajtások számát feljegyezzük. A YMCA fekvenyomás tesztet a férfiak 35 kg-mal, a nők pedig 15 kg-mal hajtják végre. Nyilván a teszt ilyen ellenállással csak abban az esetben adekvát, ha legalább 15-20 ismétlést el tudnak végezni a személyek. Gyengébb fizikai állapot esetén csökkenthető az ellenállás, de akkor másokéval nem lesz összehasonlítható az eredmény, így az csak edzéshatás nyomon követésére lesz alkalmas.
Felülés
Szükséges eszközök: vékony szivacs vagy szőnyeg, stopperóra.
A teszt leírása: A törzset hajlító izmok, tehát a hasizmok erejét vizsgáljuk a teszttel. Elsősorban fittségi felméréseknél alkalmazható. Az Eurofit tesztrendszer (Council of Europe, 1988) szerint hajlított térdekkel hanyattfekvésből 30 mp alatt annyi felülést kell végezni, amennyire csak képes a vizsgált személy, miközben könyökével érintenie kell a térdét. Az ACSM (2000) felülés tesztje megbízhatóbb mérési eljárás, ugyanis ennél a tesztnél az időt és a mozgástartományt is standardizálják. A vizsgált személy hanyattfekvésben 90 fokos szögbe behajlított térdekkel, talptámasszal helyezkedik el a talajon. A karokat mélytartásban tartja, és az ujjak egy talajra ragasztott jelölőszalagot érintenek. Ehhez a szalaghoz képest egy másik jelölőszalagot is elhelyezünk attól 8 cm (45 év fölött) vagy 12 cm (45 év alatt) távolságra, melyet a vizsgált személynek a felülés közben el kell érnie (5.9. ábra). A felülés alatt inkább a hátcsigolyák és a lapockák megemelését, „felgördülését” értjük, mely kíméletes az ágyéki gerincszakasszal szemben. Az ACSM végrehajtási módjánál a tempót is kontrolláljuk, a metronómot percenkénti 40 ütésre kell beállítani (20 felülés-hanyattfekvés/perc). A felülések életkor szerinti értékelése Faulkner és mtsai (1989) művében található.
5.9. ábra. Felülés teszt kiinduló és befejező helyzete (A), valamint a koncentrikus-excentrikus átmenet helyzete (B). Az ACSM instrukciói szerint a mozgás tartományát a talajra helyezett jelölőszalagokkal kontrolláljuk.
Székből felállás 30mp-en keresztül
Szükséges eszközök: szék, stopperóra.
A teszt leírása: Az alsó végtagok erő-állóképességét méri, beleértve a térd flexor és extensor izmait, valamint a csípő extensor izmait. Elsősorban idős, beteg, vagy rendkívül rossz fittségi állapotban lévő személyeknél alkalmazható a teszt, akik korlátozott mobilitással rendelkeznek. Egy normál méretű széken elhelyezkedve a vizsgált személy a mellkasára helyezi mindkét karját keresztezve, majd folyamatos felállást és leülést végez (5.10. ábra), 30 mp-en keresztül. A tempó nincs meghatározva, a vizsgált személyt utasítani kell arra, hogy a megadott időn belül minél több ismétlést hajtson végre. A székből felállás teszt eredménye jól korrelál a dinamometriával mért térdextensor és flexor izmok erejével, valamint számos funkcionális teszt eredményével (Bohannon, 1995). A székből felállás teszt kiértékelése férfiaknál és nőknél Rikli és Jones (2001) művében olvasható.
5.10. ábra. Székből felállás teszt kiinduló és befejező helyzete (A), valamint a koncentrikus-excentrikus átmenet helyzete (B).
Karhajlítás kézisúlyzóval 30 mp-ig.
Szükséges eszközök: kézisúlyzó, stopperóra.
A teszt leírása: A karhajlító izmok állóképességének mérését szolgálja. A teszt eredménye jól korrelál a felsőtest teljes izomerejével (Rikli és Jones, 1999) Elsősorban idős, beteg, vagy rendkívül rossz fittségi állapotban lévő személyeknél alkalmazható a teszt. Egy széken ülve egyenes testtartással kell elhelyezkedni. A vizsgált személy az egyik kezében kézisúlyzót tart mélytartásban, majd karhajlítást és nyújtást végez 30 mp-en keresztül (5.11. ábra). A gyakorlatot a lehető legnagyobb mozgástartományban kell végezni, tehát teljes hajlításig és nyújtásig, a meghatározott idő alatt minél többet. A végrehajtások számát regisztráljuk. A könyök elmozdulását megakadályozhatjuk, ha a széket közvetlenül a fal elé helyezzük, így a vizsgált személy a felkart neki tudja támasztani a falnak és így elkerülhető más izmok kompenzáló működése. A fent említett szerzők által fontban megadott értékek alapján ~3,5 kg (férfiak), illetve ~2,25 kg (nők) tömegű kézisúlyzó használata javasolt erre a tesztre. A karhajlítás teszt kiértékelése férfiaknál és nőknél Rikli és Jones (2001) művében olvasható.
5.11. ábra. Karhajlítás kézi súlyzóval kiindulási és befejező helyzete (A), és az koncentrikus-excentrikus átmenet helyzete (B).
Hajlított karral függés
Szükséges eszközök: bordásfalra szerelhető vagy falra rögzített húzódzkodórúd, stopperóra.
A teszt leírása: Az Eurofit tesztrendszer egyik eleme (Council of Europe, 1988), tehát nem sportoló személyek vizsgálatára vonatkozik. A vállöv izmainak erő-állóképességét méri. Egy vízszintesen rögzített vasrúdon alsó madárfogással függést kell fenntartani minél hosszabb ideig úgy, hogy a fogás legalább az áll alatt legyen (5.12. ábra). A fenntartott függés idejét regisztráljuk és az Eurofit tesztrendszer útmutatója szerint értékeljük (Council of Europe, 1988).
5.12. ábra. Függés hajlított karral.
Felhívjuk a figyelmet, hogy a különböző életkorú és edzettségi állapotú személyeknél ugyanaz a feladat eltérő képességet mérhet. Míg pl. egy fekvőtámaszban végzett karhajlítás-nyújtás teszt alatt egy edzett férfi 100 ismétlést végrehajt, lehet, hogy egy edzetlen nő csak kettőt képes. Míg tehát a férfinél erre a tesztre elmondható, hogy az erő-állóképességet méri, addig a nőnél a teszt eredménye nem mást, mint a 2RM, és inkább maximális erő, tehát a neuromuszkuláris rendszer maximális aktivitási szintjét mutatja. Szintén ezt a problémát veti fel az a tény, hogy a székből való egyszeri felállás egyes idős embereknél egyenlő az 1RM-mel, vagyis kétszer egymás után már nem képesek felállni a székből pihenés nélkül. Ha pedig azt a sajnálatos példát említjük, hogy egyes izombetegségben szenvedő emberek nem képesek a székből maguktól felállni, akkor megállapíthatjuk, hogy maga a teszt még az 1RM mérésére sem alkalmas náluk. Ilyen esetekben a klinikai használatban lévő dinamométerek segítenek a pontos adatgyűjtésben (lásd a laboratóriumi teszteknél). A teszt kiértékelése
Mellső alkartámasz (plank pozíció)
Szükséges eszközök: vékony szivacs vagy szőnyeg, stopperóra.
A teszt leírása: Elsősorban a törzset stabilizáló, vagy idegen szóval a „core” anterior izmok erő-állóképességét méri, és a tesztet fittségi vizsgálatokra alkalmazzuk. A vizsgált személy mellső alkartámaszban helyezkedik el (5.13. A ábra) és ezt a pozíciót tartja mindaddig, amíg képes rá. A végrehajtás alatt a törzsét, a csípőjét és a térdeit nyújtva kell tartania. Amennyiben ez az egyenes testtartás megtörik, a mérés véget ér. A testtartás kontrollálásához segítség lehet a csípő alá néhány cm-rel elhelyezett tárgy, pl. egy kisebb medicinlabda, melyet nem szabad a testtel érinteni. A teszt hátsó alkartámaszban is elvégezhető (5.13. B ábra), ebben az esetben a posterior izmokat vizsgáljuk.
5.13. ábra. Mellső (A) és hátsó (B) alkartámasz helyzete.
A robbanékony (explozív) és reaktív erő mérése
Felugrástesztek
A különböző felugrásteszteket már több mint ötven éve alkalmazzák a motoros képességek jellemzésére. A felugrásokra jellemző, hogy szinte valamennyi nagyobb ízület elmozdul a mozgás során és ez által sok izomcsoport rész vesz az erőkifejtésben. A felugrás természetes mozgás, és az ugróképesség sok esetben korrelál az olyan sportolók eredményességével, akiknek a sportáguk gyors mozgásokat (sprinteket, irányváltásokat, ugrásokat) tartalmaznak. A felugrástesztek eredménye fontos indikátora a sportolók aktuális erőnlétének, ezért szinte valamennyi szárazföldi sportágban és a testnevelésben is alkalmazzák. A tudományos kutatómunkákban az edzetlen és idősödő populációk izommechanikai jellemzésére is egyre többet használják (Rantalainen és mtsai, 2011; Sáez-Sáez de Villareal, 2010).
Bár az ugrásteszteknél a legtöbb esetben a saját testtömeg jelenti az ellenállást, azt mégis nagy sebességgel és erővel kell mozgatni. Az ugrástesztek valójában két kondicionális képesség, az erő és a gyorsaság kapcsolatát mérik. A két képesség elválaszthatatlan egymástól, ugyanis a gyorsulás az erő függvénye, mint ahogyan azt már korábban Newton II. törvényével szemléltettük. A felugrási képesség tehát a saját testtömeg gyorsítási képességét tükrözi.
A felugrástesztek típusait az alapján különböztetjük meg, hogy explozív vagy reaktív erőt mérünk vele. Explozív (robbanékony) erőkifejtésről akkor beszélünk, amikor az izmok egy nyugalmi helyzetből, vagy egy statikus erőkifejtésből hirtelen megrövidülnek (Tihanyi, 1998). Egy mozdulatlan helyzetből végrehajtott állórajt, vagy az úszók rajtkőről végrehajtott rajtja például explozív erőt, robbanékonyságot igényel. Ez a tulajdonság az izomrostok gyors bekapcsolásának a mechanizmusára utal. A reaktív erő ezzel szemben olyan erőkifejtési mód, ahol az erőkifejtés során az izmok először megnyúlnak, aktív állapotban előfeszülnek, majd hirtelen megrövidülnek. Ilyen például a kosárlabdázók többször, egymás után végrehajtott felugrása a palánk alatt, amikor a lepattanó labdát szeretnék megszerezni. Itt tehát a leérkezést követően egy azonnali felugrás következik, és a leérkezéskor a megnyúlt izmokban kiváltódik a nyújtási reflex, mely segít a felugrásban. Erre a mechanizmusra utal a „reaktív” kifejezés. A felugrásokat végezhetjük pályatesztként is, ahol a súlypont emelkedésének útját mérjük, vagy megfelelő mérőeszközökkel végezhető laboratóriumi tesztként is, ahol más egyéb paramétereket is mérhetünk (laboratóriumi erőmérés).
SJ (squat jump) típusú felugrásteszt
Szükséges eszközök: súlypontemelkedés-mérő mérce.
A teszt leírása: Ezt a tesztet az explozív erő vizsgálatára alkalmazzák már régóta (Komi és Bosco, 1978; Asmussen és Bonde-Petersen, 1974). Ez egy nyugalmi, guggoló helyzetből végrehajtott felugrás. Valamennyi ugrástípus előtt meg kell határoznunk az érintőmagasságot, amihez képest a súlypont emelkedésének útját mérjük. A vizsgált személy zárt állásban egyenes testtartással helyezkedik el, közvetlenül a mérőeszköz mellett. Egyik karját magastartásba emelve megérinti azt a legmagasabb pontot, amelyiket még képes elérni (5.15. A. ábra). Leggyakrabban az úgynevezett VerTec típusú mérőeszközt alkalmazzák, amely centiméteres beosztású műanyag nyelvekből áll, és a nyelvek eltolása jelzi az érintő, vagy akár az ugrási magasságot. Ha ilyen eszköz nem áll rendelkezésre, akkor a középső ujjat bekenhetjük krétával, amely egy falra szerelt lécen nyomot hagy (Twist és Eston, 2004; Váczi és mtsai, 2013c). SJ típusú ugrásnál (5.14. ábra) a vizsgálati személy kényelmes állásban (sem túl szűk, sem túl széles terpeszben) helyezkedik el, a karokat mélytartásban tartja. A vizsgálati személytől azt kérjük, hogy ereszkedjen le guggolásba és ott két-három másodpercig maradjon mozdulatlan, majd ebből a helyzetből teljes erejű felugrást végezzen. Az ugrás során lendítse mindkét karját, és a mérőeszközhöz közelebbi kezével érintse a lehető legmagasabb pontot. Az ugrás közben mért magasság és az érintési magasság különbsége adja a súlypont emelkedésének útját, magasságát. Amennyiben a vizsgáló azt látja, hogy a felugrás nem nyugalmi helyzetből történik, hanem súlypontsüllyesztésből, akkor a feladatot meg kell ismételni. Érdemes kontrollálni még a térdhajlítás szögét, ugyanis különböző szöghelyzetben eltérő forgatónyomatékot képesek az izmok kifejteni. Ezt goniométerrel (ízületi szögmérővel) tudjuk ellenőrizni. Amennyiben ilyen eszköz nem áll rendelkezésre, az ugrást végeztethetjük derékszögű térdízületi helyzetből, melyet a külső szemlélő általában vizuálisan jól megbecsül.
5.14. ábra. Karlendítéssel végzett SJ típusú felugrás kiinduló helyzete (A) és felugrás a mérce megérintésével (B).
CMJ (counter-movement jump) típusú felugrásteszt
Szükséges eszközök: súlypontemelkedés-mérő mérce.
A teszt leírása: A reaktív erő mérésére leggyakrabban alkalmazott teszt. Az SJ típusú ugrástól abban különbözik, hogy nem statikus (guggolás) helyzetből kell végrehajtani, hanem előzetes lendületszerzésből (innen ered a „counter-movement” kifejezés): Nyújtott állásból, magastartásból gyors súlypontsüllyesztést hajtunk végre a karok lefelé lendítésével, majd teljes erejű felugrást végzünk a karok felfelé lendítésével (5.15. ábra). A súlypont emelkedésének a megállapítása ugyanúgy történik, mint az SJ típusú ugrásnál.
5.15. ábra. Érintő magasság meghatározása (A), a karlendítéssel végzett CMJ típusú felugrás kiinduló helyzete (B), súlypontsüllyesztés (C) és felugrás a mérce megérintésével (D).
Az SJ és CMJ típusú ugrásoknál mért értékekből egy nagyon fontos információhoz juthatunk, az izmok elasztikus energiatárolási képességét becsülhetjük. Az előzetesen megfeszített izom a nyúlás (súlypontsüllyesztés) során elasztikus energiát tárol, mely az izmok elasztikus kötőszövetének köszönhető. A tárolt elasztikus energia felszabadul az emelkedés során, segítve az izmok rövidülését. Ezt a mechanizmust az SJ ugrásnál kizárjuk, hiszen ennél a tesztnél nincsen súlypontsüllyesztés. Így szinte minden esetben a CMJ ugrással nagyobb súlypontemelkedést érhetünk el, mint az SJ ugrással. A két érték aránya, vagyis a CMJ/SJ hányadosa mutatja a vizsgált személy izomzatának elasztikus energiatárolási képességét (Turner és mtsai, 2003). Ez egy nagyon fontos tulajdonság, ugyanis a ciklikus mozgásoknál (járás, futás, folyamatos felugrások) az izom elasztikus energiatárolási képessége befolyásolja azok gazdaságosságát (Wilson és Flanagan, 2008). Kedvezőbb elasztikus energiatárolás kisebb energiafelhasználást eredményez ezeknél a mozgásformáknál, és ez a képesség idős korban jelentősen lecsökken (Hoffren és mtsai, 2007; Wilson és Flanagan, 2008).
A fentiekben leírt felugrásteszteket bármely edzettségi állapotban lévő személlyel elvégeztethetjük, feltétele azonban az, hogy ne rendelkezzen ortopédiai problémából eredő fájdalommal. Az idősödő, beteg és hipoaktív populációkban egyre inkább az igazolódik be, hogy legkorábban a gyors izomrostok működési kapacitása csökken, jelentősen emelve a balesetek és esések kockázatát. Ezért az ilyen jellegű tesztek eredményei ezeknél a csoportoknál is informatívak, hiszen a gyors izomrostok működését közvetve vizsgálják.
DJ (depth/drop jump) típusú felugrásteszt, vagy mélybeugrás
Szükséges eszközök: súlypontemelkedés-mérő mérce, különböző magasságú emelvények (pad, zsámoly, állvány, stb.)
A teszt leírása: Kizárólag 16 éven felüli sportolóknál végezhető teszt, és náluk is csak megfelelő kondicionális előkészítés után (stabil ugróképesség kialakítása, törzs izmainak fejlesztése). A mélybeugrásnál a súlypont emelkedésének mérése megegyezik a korábban említett ugrásokéval. A vizsgálat során egy 20-100 cm magas emelvényen helyezkedünk el. Az egyik lábbal ellépve az emelvényről, majd a másikat mellézárva „leejtjük” magunkat a talajra és a leérkezést követően a lehető legmagasabbra felugrást végzünk (lásd: laboratóriumi tesztek, 5.23. ábra). A teszt tehát a CMJ-hez hasonlóan reaktív erőt mér, viszont az emelvényről végzett leugrás egy többletellenállást jelent, így ez egy sport-specifikusabb mérés a CMJ-hez képest. Egyes sportágakban, mint pl. röplabdában, atlétikában, kosárlabdában, vagy kézilabdában ugyanis az el- és felugrásokat kitámasztások, leérkezések előzik meg, ami miatt nagyon nagy erőhatás nehezedik az alsó végtagokra. A mélybeugrás teszteknél az emelvény magasságának manipulálásával vizsgálhatjuk, hogy különböző ellenállás esetén hogyan módosul a felugrási képesség. Hasonlóképpen határozhatjuk meg, hogy melyik az a magasság, amelyről leugorva a legmagasabbra emelkedik a sportoló, ugyanis mélybeugrás edzéshez ez lesz az optimális magasság (Váczi, 2000).
A fent említett felugrásteszteknél a karlendítés végrehajtásának technikája és hatékonysága nagyfokú variabilitást mutathat a különböző vizsgálati személyek között, ezért jelentősen befolyásolhatja a tesztek megbízhatóságát. A karlendítés kikapcsolásával kiküszöbölhetjük az ebből eredő hibát. Ebben az esetben a vizsgálati személyek csípőre helyezik mindkét kezüket és ott is tartják a felugrás végrehajtása közben (5.21. ábra). Így tehát a karlendítésből származó kisebb, vagy nagyobb előnyt kizárhatjuk a mérésből. Ilyen teszteknél azonban nem alkalmazhatjuk az érintéses módszert, hiszen a karok rögzítve vannak, tehát olyan mérőeszközre van szükség, amely kiszámolja a súlypont emelkedését (lásd: laboratóriumi mérések). A felugrások úgy is végrehajthatók, hogy a vizsgált személy egyik karját magastartásba helyezi és ott is tartja, és ezzel érinti a súlypontemelkedés-mérőt, a másik kezét pedig a csípőjén tartja (5.16. ábra). A teszteket elvégeztethetjük karlendítéssel és karlendítés nélkül is, és a két eredmény különbsége informatív lehet a lendítés hatékonyságát illetően olyan sportágaknál, ahol ez fontos szerepet játszik (pl. röplabda, kosárlabda, atlétika). Mivel számos sportágra jellemző az unilaterális erőkifejtés, ezért a sporttudományi kutatásokban az egy lábbal végzett felugrásokat is vizsgálják (Váczi és mtsai, 2013b). Ezeket a teszteket funkcionális aszimmetria megállapítására is alkalmazzák.
5.16. ábra. Karlendítés nélkül végzett SJ típusú felugrás. A kiinduló helyzetben (A) a vizsgált személy egyik karját magastartásban, másikat csípőn tartja, és ebből a helyzetből végzi el a felugrást (B).
Helyből távolugrás
Szükséges eszközök: Mérőszalag, elugróvonal jelöléséhez ragasztószalag, szivacs vagy távolugró homokgödör a leérkezéshez.
A teszt leírása: Mind az Eurofit, a Hungarofit és a Netfit tesztrendszer része. A fittségi felméréseken kívül sportolók mérésére is gyakran alkalmazzák. A helyből távolugrás a CMJ és DJ típusú ugrásokhoz hasonlóan az alsó végtagok reaktív erejét méri, itt azonban az ugrás horizontális irányba, a leérkezés pedig szivacsra vagy távolugró leérkezőhelyre történik. A vizsgált személy alapállásban, karokkal magastartásban helyezkedik el egy meghatározott vonal mögött. A gyors súlypontsüllyesztés közben a karokat lefelé és hátrafelé lendíti, miközben súlypontját enyhén előre mozdítja. Az elrugaszkodás is és a karlendítés is előre-felfelé irányul, majd a repülés után a leérkezés guggolás helyzetbe történik (5.17. ábra) (5.1. video). A teszt során az ugrás távolságát cm-ben fejezzük ki.
5.17. ábra. Kiinduló helyzet (A), súlypontsüllyesztés (B), elrugaszkodás (C) és leérkezés (D) helyből távolugrásnál.
5.1. video. Helyből távolugrás
Helyből végzett sorozatugrások
Szükséges eszközök: Mérőszalag, elugróvonal jelöléséhez ragasztószalag, szivacs vagy távolugró homokgödör a leérkezéshez.
A teszt leírása: Kizárólag edzett személyeknél, sportolóknál végezzük. A kiindulás helyzet és az első elrugaszkodás megegyezik a helyből távolugrásnál leírtakkal, viszont az első ugrás után további ugrásokat kell végezni folyamatosan váltott lábbal (5.2. video), vagy csak az egyik lábbal (5.3. video). A leggyakrabban alkalmazott sorozatugrások a hármas-, ötös- és tízesugrás. Az első elrugaszkodás és az utolsó leérkezés helye közötti távolságot mérjük. Minél hosszabb sorozatugrást alkalmazunk, a teszt annál inkább a reaktív-erőállóképességet méri.
5.2. video. Ötösugrás váltott lábbal
5.3. video. Ötösugrás egy lábbal
Medicinlabda-dobás
Szükséges eszközök: Mérőszalag, a kidobóvonal jelöléséhez ragasztószalag, medicinlabda (labdaméret fiúknál: 10-14 éves kor: 3 kg, 15-16 éves kor: 4 kg, 17 éves kortól: 5 kg; labdaméret lányoknál: 10-14 éves kor: 2-3 kg, 15 éves kortól: 4 kg)
Az ugrástesztekhez képest a medicinlabda-dobások nemcsak az alsó, hanem a törzs és a felső végtagok együttes reaktív erejét is méri-. Koordinált mozgást igényel és így a teszt nem minden esetben tükrözi az izmok valós erőkifejtését. Általában a két kézzel végrehajtott előre- és hátradobást (Hungarofit) alkalmazzák. Mindkét féle dobásnál a kiinduló helyzet kényelmes, közepes szélességű terpeszállás, a labdát alulról oldalról kell fogni. Magastartásból történik a labda gyors leengedése a lábak közé nyújtott könyökkel, miközben behajlik a csípő-, a térd- és a bokaízület, és lesüllyed a súlypont. Ezután az ízületek gyors kinyújtásával és a súlypont előre vagy hátra helyezésével (előre- illetve hátradobástól függően) megtörténik a labda kidobása. Hátradobásnál a fej fölött (5.18. ábra) (5.4. video), előredobásnál pedig a test előtt (5.19. ábra) (5.5. video). A dobáskor a kiinduló helyzet felvétele egy vonal mögött történik. Mivel a dobások eredményességét a lábak munkavégzése jelentősen befolyásolja, ezért a dobás elvégzése után megengedett a vonal átlépése. A dobóvonal és a leérkezés közötti távolságot jegyezzük fel. Gyakran alkalmazzák a lökést is, vagy a helyből távolugrás és lökés kombinációját (5.6. video) is a teljes test reaktív erejének mérésére.
5.18. ábra. Medicinlabda dobás hátra. Kiinduló helyzet (A), súlypont süllyesztése, labda leengedése (B), kidobás (C).
5.4. video. Medicinlabda-dobás hátra
5.19. ábra. Medicinlabda dobás előre. Kiinduló helyzet (A), súlypont süllyesztése, labda leengedése (B), kidobás (C).
5.5. video. Medicinlabda-dobás előre
5.6. video. Ugrás guggolásba és lökés medicinlabdával
4 lépcsőfok teszt
Szükséges eszközök: lépcső, stopperóra
A lépcsőn végrehajtott tesztek olyan funkcionális tesztek, melyek az anaerob alaktacid kapacitást mérik. A lépcsős teszteknél a cél az, hogy a lépcsőn fokonként fellépve a vizsgált személy minél rövidebb idő alatt jusson fel a megadott pontig. Az ilyen tesztek mindössze néhány másodpercig tartanak, tehát az izom ATP-kreatin foszfát energiaszolgáltató rendszerének kapacitását vizsgálják. Az egyik legelterjedtebb a 4 lépcsőfok teszt, melyet alacsony fittségi szinttel, vagy csökkent mozgásképességgel rendelkező személyek, elsősorban idősek és izombetegek körében végezhetünk el (Illés és mtsai, 2013). A vizsgált személy zárt állásban helyezkedik el az első lépcsőfok előtt, és jelzésre fokonként felgyalogol a negyedik fokig. Amikor mindét lába eléri a negyedik fokot, az induláskor elindított stopperórát megállítjuk.
AZ ERŐ MÉRÉSE LABORATÓRIUMI ESZKÖZÖKKEL
A pályatesztek mellett igen gyakran laboratóriumi erőméréseket is szükséges elvégezni, hogy jobban értsük a neuromuszkuláris rendszer adaptációját, vagy korlátait, ezek a mérések azonban műszerparkot igényelnek. Az alábbiakban olyan mérési eljárásokat, eszközöket és mérési paramétereket mutatunk be, melyeket világszerte alkalmaznak a laboratóriumok.
Kontaktszőnyeggel és erőplatóval végzett vizsgálatok
A kontaktszőnyegek olyan talajra helyezhető lapos eszközök, amelyek érzékelik, ha erőt fejtünk ki rá. A kontaktszőnyegen állva a vizsgált személy súlya nyomást gyakorol az eszközre, és az eszközbe beépített érintkezők így zárják az áramkört. Felugrástesztek során, ahogyan a lábak elhagyják az eszközt, az érintkezők szétválnak, elindítva egy digitális stopperórát. A leérkezéskor ismét záródik az áramkör és az óra megáll. Az eszköz tehát egyetlen változót képes mérni, a levegőben tartózkodás idejét. Márpedig, ha ismert ez a változó, akkor a szabadesés törvényeit felhasználva könnyen kiszámolhatjuk a súlypont emelkedésének útját az S = t2·g/2 képlettel, ahol S a súlypont által megtett út, t az emelkedés ideje, és g a gravitációs gyorsulás értéke (9,81m/s2). Mivel a kontaktszőnyeg a teljes levegőben tartózkodás idejét méri, ezért a t érték a levegőben tartózkodás idejének éppen a fele lesz, mivel az emelkedés és esés ideje megegyezik. A gyártóktól beszerzett kontaktszőnyegek (5.20. ábra) (pl. Chronojump, Muscle Lab) szoftverjei ezeket automatikusan kiszámolják, ráadásul a testtömeg megadásával még a mechanikai teljesítményt is megkapjuk. A levegőben tartózkodás idejéből számolt súlypont emelkedés útja az egyik leggyakrabban felhasznált változó a felugrásokkal kapcsolatos tudományos kutatásokban (Malisoux és mtsai, 2006; Sáez Sáez de Villareal, 2010). A kontaktszőnyegek olyan funkcióban is működnek, amikor nem a levegőben tartózkodás idejét, hanem a talajkontakt idejét mérik. Ennek az értéknek akkor van jelentősége, ha pl. mélybeugrást végeztetünk, vagy akár nekifutásból egy lábbal elugrást. A talajkontakt idő összefügg az ugrások magasságával, távolságával, tehát fontos paraméter.
5.20. ábra. Chronojump típusú kontakt platform/szőnyeg a súlypontemelkedés mértékének meghatározására.
Az ugróteszteknél használatos kontaktszőnyegek előnye a hagyományos érintős ugrótesztekhez képest az, hogy a vizsgált személynek csak az ugrásra kell koncentrálnia, nem pedig a megérintendő eszközre, tehát megbízhatóbb. Ha a kezeket a csípőre helyezzük, akkor pedig a karlendítés hatását is kiküszöbölhetjük (5.21. ábra). Az eszköz maga mobilis, olcsón beszerezhető, vagy építhető, és gyorsan lehet vele méréseket végezni. Hátránya az, hogy a leérkezés technikája befolyásolhatja a repülési időt, pl. túlságosan hajlított végtagokkal való leérkezés késlelteti az eszközzel való érintkezést, növelve a repülési időt. Továbbá aszimmetrikus ugrások esetén, ha a lábak nem azonos időben hagyják el a mérőeszközt, vagy nem egyszerre érkeznek le, téves vagy hibás eredményt kapunk.
Az erőplató (5.21. ábra) olyan talajra helyezhető eszköz, mely a talajra kifejtett erőt méri. Hasonló elven működik, mint a digitális mérleg, vagyis minél nagyobb erőt fejtünk ki rá, annál nagyobb értéket mutat. Ezt az értéket talaj-reakcióerőnek nevezzük és Newtonban jelzi ki az eszköz. Bár valójában a talaj-reakcióerő nem is a vizsgált személy platóra kifejtett ereje, hanem annak ellentétes irányú ellenereje, de Newton III. törvényéből adódóan ezek azonos nagyságú erők.
Az erőplatóval végzett felugrás-vizsgálatoknál minden olyan tényező kizárható, melyet a pályateszteknél és a kontaktszőnyeges méréseknél felsoroltunk, és amelyek megbízhatatlanná teszik a mérést. Az erőplatóról végzett felugrásoknál ugyanis az elrugaszkodás erejét vesszük elsősorban figyelembe, és ez az érték megbízhatóan kifejezi a vizsgált személy reaktív vagy explozív erejét, attól függően, hogy melyik felugrás típust hajtja végre. Mint minden más módszernél, itt is arra kérjük a vizsgált személyt, hogy a lehető legmagasabbra próbáljon felugrani, mely során nyilván a lehető legnagyobb erőt fogja a platóra kifejteni. A talajtól való elszakadás után pedig már nem fontos, hogy milyen módon érkezik vissza, hiszen az elrugaszkodáskor mért csúcserő (5.21. ábra) számunkra elég információ. Az erőplató nemcsak abban szolgáltat több információt, hogy a talajra kifejtett erőt méri, hanem abban is, hogy nagy mintavételi frekvencia mellett képes ezt az idő függvényében kifejezni. Ez azt jelenti, hogy az eszköz képes másodpercenként akár 500 adatot is rögzíteni a mozdulat során az adott pillanatban kifejtett talaj-reakcióerőről. Ilyen magas mintavételi frekvencia mellett talaj-reakcióerő görbét tudunk rajzolni az idő függvényében (5.21. ábra). Így akár az is meghatározható, hogy a vizsgált személy milyen gyorsan képes erőt kifejteni a talajra. Ez egy fontos paraméter, ugyanis minél nagyobb a talajra kifejtett erő és annak sebessége, annál nagyobb lesz a súlypont emelkedése. Ha csupán a súlypont emelkedésének útját szeretnénk meghatározni, ugyanazzal az eljárással tudjuk ezt megtenni, amellyel a kontaktszőnyegek leírásakor találkoztunk: a levegőben tartózkodás idejéből számoljuk ki. Az 5.22-es ábrán ennek meghatározását látjuk SJ típusú felugrás teszt alatt.
5.21. ábra. Tenzi típusú erőplatóról végzett CMJ felugrásteszt kiinduló helyzete (A), súlypontsüllyesztés (B) és felugrás (C) (bal oldali ábra). A felugráshoz tartozó talaj-reakcióerő-idő görbe 540 Hz mintavételi frekvencia mellett (jobb oldali ábra).
5.22. ábra. Tenzi típusú erőplatóról végzett SJ típusú felugrás kiinduló helyzete (A) és felugrás (B) (bal oldali ábra). A felugráshoz tartozó talaj-reakcióerő-idő görbéből 540 Hz mintavételi frekvencia mellett (jobb oldali ábra) meghatározható a levegőben tartózkodás ideje, melyből a súlypontemelkedés útja számolható ki.
A mélybeugrásoknál, és minden más olyan ugrásnál (pl. nekifutásból el- és felugrás), ahol a kiinduló helyzet nem az erőplatón van, hanem a vizsgált személy a levegőből érkezik rá, olyan fontos paramétert tudunk meghatározni, mint a talajkontakt idejét (5.23. ábra). Rövidebb talajkontakt-idő gyorsabb erőkifejtésre enged következtetni.
5.23. ábra. Tenzi típusú erőplatóról végzett mélybeugrás-felugrás teszt (DJ típusú ugrás) kiinduló helyzete (A), leérkezés (B) és felugrás (C) (bal oldali ábra). A felugráshoz tartozó talaj-reakcióerő-idő görbe 540 Hz mintavételi frekvencia mellett (jobb oldali ábra) lehetőséget ad a talajkontakt időtartamának meghatározására.
Azoknál a teszteknél, ahol erőplatót alkalmazunk, az erő és idő paramétereken kívül goniométerrel mérhetjük az ízületekben bekövetkező szögváltozásokat. A goniométer gyakran szinkronizálható az erőplatóval, így az erőkifejtés közben nemcsak az időt vagyunk képesek figyelembe venni, hanem azt is, hogy mekkora szögelfordulások és szöggyorsulások következnek be a különböző ugrások során.
Az erőplatóval végzett méréseknél fontos, hogy a vizsgált személy talajra kifejtett erejét a testtömegéhez viszonyítsuk. Egy alacsony testtömegű emberrel szemben egy nagyobb tömegű ember ugyanis tömegéből adódóan nagyobb erőt fejthet ki a platóra, de mégis azt tapasztalhatjuk, hogy a súlypont emelkedése kisebb.
Dinamometriai vizsgálatok
A dinamométerek az erőplatókhoz hasonlóan az izomerő mérésére szolgálnak. Az erőplatótól azonban abban különböznek, hogy nem a talajra kifejtett erőt mérjük vele, hanem képesek vagyunk akár egy ízület mozgásában résztvevő izmok erejének mérésére, ráadásul egyes eszközök a felső végtagi izmok mérésére specializáltak. Izoláltan tudjuk vizsgálni az egyes izmok működését, és így pontosabb információhoz jutunk, szemben azokkal a mérésekkel, ahol több ízület és izomcsoport is bekapcsolódik a mozgásba (pl. ugrások). Egyes dinamométerek nagyon drága berendezések, és főleg kutatásokban vagy klinikai diagnosztikában alkalmazzák. Az alábbiakban felsorolunk néhány olyan mérési eljárást, amelyek mindegyike dinamometriai mérésnek minősül, bár az eszközök tekintetében lényeges különbségek vannak.
Szorítóerő-mérés kézi dinamométerrel
A szorítóerő talán a legrégebb óta alkalmazott erőmérési eljárás. A szorítóerő mértéke jelentősen összefügg az ember teljes testére vonatkozó általános erővel, tehát jó fittségi mutatónak számít. Klinikai vizsgálatoknál is alkalmazzák, például valamilyen agyvérzés gyanúja esetén a két kéz szorítóerejének nagy különbsége utalhat arra, hogy az agykéreg sérült. A szorítóerőt kézi dinamométerrel mérjük. A vizsgált személy álló helyzetben az eszközt mellső középtartásban tartja a vizsgált kézzel, és teljes erővel megszorítja az eszköz markolatát (5.24. ábra). Érdemes mindkét kéz szorítóerejét felmérni és a két értéket - melyet kilogrammban ad meg az eszköz - átlagolni, mivel a domináns kéz jelentősen nagyobb erőkifejtésre képes. A vizsgált személy 2-3 próbálkozás során eléri a maximális erőkifejtést. Az ismétlések között egy perc pihenőidőnek kell eltelnie.
5.24. ábra. Szorítóerő mérése kézi dinamométerrel.
Kézi tartású dinamométer
A kézi tartású dinamométer (hand-held dinamométer), melynek a legújabb típusa a CITEC, már több izom és többféle funkció mérésére szolgál, szemben a fent említett szorítóerő mérővel. Az eszközt olyan pozíciókba helyezzük, amelyeknél a különböző izmok, izomcsoportok elszigetelt működését tudjuk vizsgálni (5.25. ábra). A mérés közben a vizsgáló a kezében tartja a dinamométert, és a vizsgált személy arra maximális izometriás (statikus) erőt fejt ki előre meghatározott irányba úgy, hogy közben a vizsgáló ellen tartja az eszközt. Az eszköz Newtonban fejezi ki a rá ható nyomóerőt. A vizsgálat kritériuma természetesen az, hogy a vizsgált személy kisebb erővel rendelkezzen, mint amekkora erővel a vizsgáló tartja a dinamométert. Ebből az következik, hogy ez a mérő eszköz és mérési eljárás inkább a klinikai vizsgálatoknál, izombetegek és idős emberek mérésére szolgál (Ravaglia és mtsai, 2010). Amennyiben a mérőeszközt stabilabban rögzítjük, pl. kötelekkel, vagy csavarokkal, akkor természetesen nagyobb erővel rendelkező személyek is vizsgálhatók. Gyermekek erejének mérését is elvégezhetjük vele, amennyiben a mért izomcsoport ereje nem haladja meg az 500 N-t (ugyanis ez az eszköz felső mérési határa).
5.25. ábra. Citec típusú kézi tartású dinamométer a kar (A) és a térd (D) flexor, illetve a comb (B) és a kar (C) abductor (B), a kar abductor (C) izmainak vizsgálatára.
Az izokinetikus dinamométerek
A számítógép vezérlésű izokinetikus dinamométerek már a fent említett eszközöknél jóval nagyobb méretű, nem hordozható berendezések. Az emberi izomerő mérésének csúcstechnológiáját jelentik. Maguk az eszközök a fitnesztermekből ismert erőfejlesztő gépekre hasonlítanak. A karokat, melyekre erőt kell kifejteni, szervomotorok mozgatják különböző irányba és különböző sebességgel. Így előre beprogramozott izomműködési módozatok szimulálhatók az eszközzel, általában egy izomcsoportra alkalmazva. Mivel az izmok valójában a csontokra fejtenek ki erőt, és a csontok által alkotott testszegmensek közötti ízületekben forgatónyomaték keletkezik, a dinamométerek a kifejtett erőkifejtés mértékét forgatónyomatékban adják meg. A legelterjedtebb eszközök közé tartoznak a Cybex, a Biodex és a Kin-Com. Magyarországon a Multicont típusú dinamométert gyártják (5.26. ábra).
5.26. ábra. Multicont II. típusú, számítógép vezérlésű dinamométer a térd extensor izmainak vizsgálatára.
Ha azt szeretnénk vizsgálni, hogy az izomműködés (kontrakció) típusai hogyan hatnak az erőkifejtésre, akkor statikus (izometriás), legyőző (koncentrikus) és fékező (excentrikus) kontrakciókat kell szimulálnunk. Izometriás kontrakciónál az izom eredése és tapadása közötti távolság nem változik, az ízület szegmensei nem mozdulnak el. Ennél a kontrakció típusnál mért erőparamétert maximális akaratlagos izometriás forgatónyomatéknak nevezzük, és a tudományos kutatásokban a leggyakrabban alkalmazott eljárás, vizsgált mutató. Míg azonban a természetes mozgások nagy része más kontrakciótípusokat is tartalmaz, ezért az izometriás forgatónyomaték mérése nem mindig informatív. Ha például egy teljes erejű felugrást végzünk, akkor az ízületeket alkotó testszegmensek elmozdulnak, az ízületek kinyúlnak, és az azokat mozgató izmok pedig rövidülnek (eredés és tapadás távolsága csökken). Leérkezéskor pedig ugyanez ellenkező irányba történik, az ízületek hajlanak, miközben az izmok nyúlnak és fékező munkát végeznek, lecsillapítva a test talajhoz ütközését. Míg az előzőt koncentrikusnak (5.7. video), az utóbbit excentrikus kontrakciónak (5.8. video) nevezzük, és mindkét erőkifejtési mód szimulálható a dinamométeren. Ha mindhárom kontrakcióban kifejtett forgatónyomatékot vizsgáljuk, azt tapasztaljuk, hogy általában az excentrikus (fékező) módozatban a legnagyobb az erőkifejtő képesség. Az is kérdéses lehet, hogy egy leérkezésből mekkora erővel képes ismét felugrani pl. egy sportoló (lásd: mélybeugrás). Tehát az excentrikus kontrakciót egy koncentrikus kontrakció követi nagyon gyorsan, melyet nyújtásos-rövidüléses kontrakciónak (ciklusnak) nevezünk, és ez szintén szimulálható egy adott izomcsoportra a dinamométeren (5.9. video).
5.7. video. Koncentrikus kontrakció (kis sebességgel)
5.8. video. Excentrikus kontrakció
5.9. video. Nyújtásos-rövidüléses kontrakció
Az egyes kontrakciótípusok vizsgálata mellett az izom erőkifejtő képessége sebesség-specifikusan is vizsgálható a számítógép vezérlésű dinamométerekkel. Lehetőségünk van ugyanis úgy beprogramozni az eszközt, hogy az kisebb, vagy nagyobb sebességgel mozgassa a karokat. Mindez állandó sebesség mellett, tehát gyorsulás nélkül is lehetséges (innen az „izokinetikus” kifejezés). Ennek segítségével meghatározható, hogy az izom milyen erőkifejtésre képes alacsony és nagy sebességű mozgásoknál, mely informatív lehet pl. lassú és gyors izomrostok működésének vizsgálatában. Mivel egyes sportmozgásokat nagy sebességgel hajtanak végre a sportolók, ezért az ő esetükben inkább a nagy sebességű (legalább 180°/s szögsebességű) kontrakciókat érdemes vizsgálni (5.10. video).
5.10. video. Koncentrikus kontrakció (nagy sebességgel)
A dinamométeren végzett kontrakciók során a szoftver azonnal rendelkezésünkre bocsájt néhány paramétert, mint például a forgatónyomaték maximum és átlagértékét, vagy a kontrakció alatti munkavégzést. A dinamometria igazi előnye azonban az, hogy akár ezer adatot is képes rögzíteni másodpercenként, tehát hasonlóan az erőplatókhoz, magas mintavételi frekvenciával rendelkezik. Így például egy izometriás erőkifejtés során a kapott adatsorból egy idő-forgatónyomaték görbét vagyunk képesek megszerkeszteni (5.27. ábra), amely azt mutatja, hogy melyik időpontban mekkora volt az aktuális nyomatékkifejtés. Egy ilyen görbe segítségével meghatározható a nyomaték kifejlődésének meredeksége („rate of torque development”, RTD), illetve a relaxáció meredeksége (5.27. B. ábra). Míg az előbbi az izom explozív, tehát robbanékony erőkifejtő képességét tükrözi, a másik az izom ellazulási képességét mutatja. Az RTD értékét a forgatónyomaték változásának (DM) és az eltelt időnek (Dt) a hányadosával kapjuk meg, és azt jelenti, hogy egységnyi idő alatt mekkora forgatónyomatékot vagyunk képesek kifejteni (Tihanyi, 1998). Az RTD-t számos kutató vizsgálja különböző edzésprogramok akut és krónikus hatásának megismerésére (Malisoux és mtsai, 2006; Váczi és mtsai, 2013b).
5.27. ábra. Térdextensio közben regisztrált forgatónyomaték-idő görbe maximális akaratlagos izometriás erőkifejtés alatt Multicont II típusú dinamométeren (1000 Hz mintavételi frekvencia). A vizsgált személy a lehető legnagyobb sebességgel fejtette ki a forgatónyomatékot és a maximum elérése után a lehető legrövidebb időn belül ellazította a quadriceps izmot. A görbéről meghatározható a forgatónyomaték csúcsa (A), illetve a forgatónyomaték kifejtésének (RTD) és a relaxáció (RTDr) meredeksége (B).
A dinamometriai adatsorokból forgatónyomaték-szöghelyzet grafikont is szerkeszthetünk, mely segítségével meghatározható, hogy milyen szöghelyzetben képes a vizsgált izom a legnagyobb forgatónyomatékot képezni (optimális szöghelyzet meghatározása).
A dinamometriai mérések fontos diagnosztikai eljárások. A pontos adatszolgáltatás fontos olyan esetekben, amikor sérülési rizikófaktorokat kell feltárnunk. Ilyen rizikófaktorok például a két végtag ereje közötti jelentős különbség (aszimmetria), vagy agonista-antagonista (pl. térd flexor és extensor) izmok erejének aránytalansága. Továbbá műtétek utáni rehabilitáció mellett pontosan nyomon követhető a sérült végtag funkciójának felzárkóztatása, mely segíthet eldönteni, hogy a sportoló mikor térjen vissza a versenyzéshez. A dinamometriával végzett diagnosztika olyan esetekben is hasznos, amikor nagyon alacsony fittségi állapotú, például izomdisztrófiás, vagy idősödő személyek izomműködését vizsgáljuk.
IRODALOMJEGYZÉK
Wells JCK, Fewtrell MS (2006) Measuring body composition. Archives of Disease in Childhood 91:612-617.
American College of Sports Medicine. ACSM’s guidelines for exercise testing and prescription (6. kiadás). Baltimore: Lippincott Williams & Wilkins, 2000.
Asmussen E, Bonde-Petersen F (1974) Storage of elastic energy in skeletal muscles in man. Acta Physiologica Scandinavica 91:385-392.
Bohannon RW (1995) Sit or stand test for measuring performance of lower extremity muscles. Perceptual and Motor Skills 80:163-166.
Chandler TJ (1991) The squat exercise in athletic conditioning. A position statement and review of literature. NSCA Journal 13:51-61.
Council of Europe, Committee for the Development of Sport. European Test of Physical Fitness. Handbook for the EUROFIT Tests of Physical Fitness, Róma, 1988.
Faulkner RA, Springings ES, McQuarrie A, Bell RD (1989) A partial curl-up protocol for adults based on an analysis of two procedures. Canadian Journal of Sports Science 14:135-141.
Goldnig LA, Myers CR, Sinning WE (1989) The Y’s was to physical fitness (3. kiadás). Champaign: Human Kinetics
Hoffrén M, Ishikawa M, Komi PV (2007) Age-related neuromuscular function during drop jumps. Journal of Applied Physiology 103:1276–1283.
Illés Z, Mike A, Trauninger A, Várdi K, Váczi M (2014) Motor function and respiratory capacity in patients with late-onset Pompe disease. Muscle and Nerve 49:603-606.
Komi PV, Bosco C (1978) Utilization of stored elastic energy in leg extensor muscles by men and women. Medicine and Science in Sports and Exercise 10:261-265.
Kreamer W, Fry A (1995) Strength testing development and evaluation of methodology. In: Maud PJ & Foster C (szerk.), Physiological assessments of human fitness, 115-138, Champaign: Human Kinetics
Malisoux L, Francaux M, Nielens H, Theisen D, 2006. Stretch-shortening cycle exercises: an effective training paradigm to enhance power output of human single muscle fibers. Journal of Applied Physiology 100:771-779.
Rantalainen T, Hoffrén M, Linnamo V, Heinonen A, Komi PV, Avela J, Nindl BC (2011) Three-month bilateral hopping intervention is ineffective in initiating bone biomarker response in healthy elderly men. European Journal of Applied Physiology 111:2155-2162.
Ravaglia S, Pichiecchio A, Ponzio M, Danesino C, Garaghani KS, Poloni GU, Toscano A, Moglia A, Carlucci A, Bini P, Ceroni M, Bastianello S (2010) Changes in skeletal muscle qualities during enzyme replacement therapy in late-onset type II glycogenosis: temporal and spatial pattern of mass vs. strength response. Journal of Inherited Metabolic Diseases 33:737-745.
Rikli RE, Jones CJ (1999) Development and validation of a functional fitness test for community residing older adults. Journal of Ageing and Physical Activity 7:129-161.
Rikli RE, Jones CJ (2001) Senior fitness test manual. Champaign, Illinois, Human Kinetics
Sáez Sáez de Villarreal E, Requena B, Arampatzi F, Salonikidis K (2010) Effects of plyometric training on chair-rise, jumping and sprinting performance in three age groups of women. Journal of Sports Medicine and Physical Fitness 50:166-173.
Tihanyi J (1998) Az edzésadaptáció élettani és biomechanikai alapelvei a gyors- és robbanékonyerő fejlesztésében. In: Ángyán L (szerk.): Sporttudományos füzetek II/1, pp. 32-75. Motio, Pécs.
Turner AM, Owings, M, Schwane JA (2003) Improvement in running economy after 6 weeks of plyometric training. Journal of Strength and Conditioning Research 17:60-67.
Twist C, Eston R (2005) The effects of exercise-induced muscle damage on maximal intensity intermittent exercise performance. European Journal of Applied Physiology 94:652-658.
Váczi M, Fry AC, Weiss LW, Clutch DC, Murlasits Z (2000) Contributing parameters to depth jump performance Journal of Strength and Conditioning Research, Konferenciakiadvány (Annual Congress of the NSCA, Orlando, USA) pp. 350-351.
Váczi M, Tihanyi J, Hortobágyi T, Rácz L, Csende Z, Costa A, Pucsok J (2011) Mechanical, biochemical, and EMG responses to short-term eccentric-concentric knee extensor training in humans. Journal of Strength and Conditioning Research 25:922-932.
Váczi M, Rácz L, Hortobágyi T, Tihanyi J (2013a) Dynamic contractility and efficiency impairments in stretch-shortening cycle are stretch-load dependent after training-induced muscle damage. Journal of Strength and Conditioning Research 27:2171-2179.
Vaczi M, Tekus E, Kaj M, Koszegi T, Ambrus M, Tollar J, Atlasz T, Szabadfi K, Karsai I (2013b) Changes in metabolic and muscle damage indicators following a single bout of jump training on stair versus at level. Acta Physiologica Hungarica 7:1-12.
Váczi M, Tollár J, Meszler B, Juhász I, Karsai I (2013c) Short-term high intensity plyometric training program improves strength, power and agility in male soccer players. Journal of Human Kinetics 36:17-26.
Wilson, JM, Flanagan EP (2008) The role of elastic energy in activities with high force and power requirements: a brief review. Journal of Strength and Conditioning Research 22:1705-1715.
| « Előző fejezet | Tartalomjegyzék | Következő fejezet » |
Események
Jelenleg nincs aktuális esemény.