TÁMOP-4.1.2.E-13/1/KONV-2013-0012
"Sporttudományi képzés fejlesztése
a Dunántúlon"
- -> Tananyagfejlesztés
- -> Egészségtan, iskolai egészségtan
- -> 1.
1.
1. Egészség, alapfogalmak
- 1.1. Az egészség és a wellness fogalma
- 1.2. Szalutogenezis
- 1.3. Egészségfejlesztés
- 1.4. Az egészséget meghatározó tényezők és „mérésük”
1.1. Az egészség és a wellness fogalma
Az egészség fogalmát az idők folyamán a változó világképeknek, ideológiáknak megfelelően, az egészséggel, betegséggel kapcsolatos ismeretek gyarapodásával és a gyógyításra is jelentős hatású technikai fejlődéssel más és más értelmezésben használták.
Az egészségtannal foglalkozó mai tankönyvek szinte mindegyike az Egészségügyi Világszervezet (WHO) alapszabályában rögzített meghatározására hivatkozik, mely szerint: „Az egészség a teljes fizikai, mentális és szociális jólét állapota, és nem csupán a betegség vagy fogyatékosság hiánya”. E meghatározásban lévő tagadás (mi nem jelenti egymagában az egészséget) mintegy előre szembeszáll azzal az elképzeléssel, hogy a betegségek legyőzésével megteremthető az emberek egészsége. Rámutat arra, hogy az egészségnek testi, lelki, szociális összetevői vannak.
Az egészség komplex megközelítésének fontosságát, valamint a megelőzésben rejlő lehetőségeket érzékletes metaforával világítja meg – a mintegy 40 évvel később megjelent művében – A. Antonovsky (a következő fejezetben bemutatásra kerülő „szalutogenezis” megteremtője), akitől Varga Károly: A szalutogenezisről – képben és fogalomban című cikkében idéz (Varga, 2005b):
„Adva van a „raging river” (a dühöngő vad folyó), tele fuldokló emberekkel, s a kortárs nyugati egészségügyünk hősies és technikailag felkészült erőfeszítéssel ebből halászgatja ki az elmerülőket. Csak e lefelé sodródókra fordítva odaadó figyelmét (amiért persze megfizetik és néha nem is rosszul), sohasem néz a folyón fölfelé, legalább a következő kanyarig, hogy megláthatná: ki vagy mi lökdöste bele ezeket az embereket a sodró vízbe.”
Erre az adott korszakban, a modern nyugati egészségügyre jellemző „biomedikális” megközelítés kritikájaként, nem kis gúnnyal, így folytatja a metaforát, hogy: „…ez az iskola úgy képzeli el, hogy az emberek feljebb a folyón maguktól ugrálnak a sodrásba, de eszük ágában sincs megtanulni úszni.”
Az ugyanerre a metaforára építkező „behavioral medicine” (magatartástudományi iskola) a folyóba esés okát az ártalmas életstílusból származtatja, valamint nem feledkezik meg arról sem, hogy e mögött szociális és kulturális feltételek állnak.
A WHO definíció megadja az egészség három legfőbb összetevőjét (vagy a kutatásokban használt idegen szóval dimenzióját) mint: „fizikai”, „mentális” és „szociális” jólét. Az utóbbi évtizedekben rohamos fejlődésnek indult elméleti és empirikus kutatások e három dimenziót kibontva, illetve a köztük lévő kapcsolatokat vizsgálva többé-kevésbé eltérő modelleket állítottak fel. E modellek kulcsfogalma (amelyet nem szoktak magyarra fordítani), a wellness. A wellness kifejezés meghonosodása a magyar nyelvben viszonylag új keletű, az 1970-es években terjedt el, és többféle értelemben is használják. Egyrészt kapcsolódik a rendszerint gyógyvizes, pihenést, felüdülést szolgáltató intézményekhez (lásd. wellness hotelek). Az egészségtudományi kutatásokban azonban a wellness jelentése ennél sokkal tágabb. Donald Ardell (1986, 1996.) meghatározása szerint a wellness életstílus, életfelfogás, életfilozófia, tudatos törekvés az egzisztenciára. A felelősségérzeten alapul, különösképpen a saját egészségünket meghatározó életminőségünket illetően. A wellness mint életérzés már az ókori kultúrában is fellelhető, tudományos kutatás tárgyát azonban csak a 20. század utolsó évtizedei óta képezi.
T. Adams és munkatársai (1997) által közölt wellness modell koncepciója szerint a wellness hat fő egészség-dimenziót foglal magába: a fizikai, a szellemi, az érzelmi, a szociális, a környezeti és a lelki egészséget. Az alábbi „tölcsér modell”, a csúcsával lefelé állított kúp függőleges tengelye felel meg a „wellness-illness” azaz „jól-lét - nemjól-lét” skálának, míg az erre merőleges síkon ábrázolják a percipiált egészség dimenzióit. Nyilvánvaló, hogy minél nagyobbra tágul a kör, annál magasabb szintű wellness érhető el. A modell jól érzékelteti, hogy az egészség-dimenziók változására az észlelt wellness érzékenyen reagál, de nem szükségszerű, hogy bármely elem csökkenése feltétlenül alacsonyabb szintű wellnesshez vezessen. Egyik „tortaszelet” csökkenését, kompenzálhatja a másik növekedése. Például a lelki erősség kompenzálhatja a környezet negatív hatásait vagy akár a fizikai egészség gyengülését.
1. ábra: A „tölcsér” modell 2
1.2. Szalutogenezis
Még a 2000-es évek elején, amikor egy konferencia-előadásunkban a „szalutogenezis” fogalmát használtuk, több neves kutató is (bizalmasan) megkérdezte tőlünk, hogy mit jelent az, hogy „szalutogenezis”?
Az utóbbi években azonban a hazai szakirodalomban is már lépten-nyomon találkozunk ezzel a fogalommal, amiben nem kis része van annak a cikksorozatnak, amely az Egészségfejlesztés című folyóiratban Varga Károly tollából megjelent (Varga, 2004, 2005a, 2005b). Szemléletesen, érzékletes képekkel és metaforákkal világítja meg a fogalom lényegét, visszanyúlva a szalutogenezis – kutatások gyökeréig.
Vannak olyan idegen nyelvből átvett fogalmak, amelyeket nem érdemes, mert gyakran nem is lehet, olyan kifejezően magyarra fordítani, mint amilyen az eredeti volt. Ezek közé tartoznak (magyar helyesírással) a szalutogenezis, a szalutogenetikus kifejezések, vagy a félig „megmagyarított” és a későbbiekben ismertetendő „koherenciaérzet” is.
„A szalutogenezis fogalomban rejlő latin terminus, salus salutis - hátterében Salus-szal, az üdv és jólét istennőjével- elsősorban az egészséget jelenti, de ezen kívül a jólét, üdv, boldogulás, megmenekülés, élet tágabb szinonimikáját is magába foglalja.” A genezis jelentése: eredet, keletkezés, származás. Azaz a szalutogenezis az egészség, a jól-lét stb. eredetét, az egészség forrásait jeleneti.
Hogy ez a fogalom egyre nagyobb tért hódit az egészségtudományokban, az annak a paradigmaváltásnak köszönhető, amelyet az Ottawai Charta (1989) megjelenése fémjelez. Az Ottawai Charta-át mintegy 50 nyelvre lefordítottak, s az egészségfejlesztés dokumentuma lett szerte a világon. Mi volt ez a paradigmaváltás?
Ha történelmi síkon vizsgáljuk az egészség-betegség-gyógyítás felfogásait, meglehetős változatosság figyelhető meg, magának az egészségnek a felfogásában is.
Kezdetben az úgynevezett vallásos-mágikus paradigma középpontjában a testtől elkülönült lélek állt. A hiedelem szerint a betegségeket a „démonok” és az „ördög” okozzák.
A tudományok, a technikai fejlődésével (de már az ókori görögöknél is fellelhető), hogy a betegségeket valamilyen testi- szervi elváltozásra vezették vissza. Az úgynevezett organikus, medicinális vagy biológiai modell elsősorban a betegségre koncentrál. Ez a megközelítési mód nevezhető patogenetikus modellnek.
A biomedikális és patogenetikus szemléletmódot a XX. században felváltja egy újszerű megközelítés, illetve kutatási irányvonal: a betegségek etiológiájának tanulmányozása helyett az egészséget meghatározó tényezőkre helyeződik át a hangsúly.
A paradigmacserék szülőanyja rendszerint a vadonatúj kérdésfeltevés. „Hogy mitől betegednek meg az emberek, ennek „titkait” már a 19. és 20. századi orvostudomány leleplezte, főleg a modern életvilág stresszoraiban, és az kezdett izgató rejtéllyé válni, hogy ezek közegében hogyan képesek egyesek egészségesek maradni, illetve újra azzá válni.” (Varga, 2004)
A „szalutogenezis” fogalom megalkotója Aaron Antonovsky, aki „Unraveling the Mystery of Health” (1987) című könyvében foglalja össze életműve tudományos újdonságát, az „egészség genezisének titkát”, aminek lényege az életstratégiában érvényesülő koherenciaérzet. Kidolgozza ennek operacionalizálására a „sense of coherence” (koherenciaérzet) konstruktumot és mérőeszközét, az ún. SOC skálát. A SOC skála érvényességét, megbízhatóságát a szalutogenetikus iskola követői számos országban igazolták. (Köztük magyarországi mintán saját kutatócsoportunk is (Jeges, 2008)).
A koherencia-érzet általános irányultságot jelent. „A személynek saját magával és a világgal szemben tanúsított és átélt beállítódása, annak a biztonsága, hogy a minket körülvevő és a bennünk megnyilvánuló világ kiszámítható, és az események nagy valószínűséggel befolyásolhatóak.” (Skrabski, 2004)
A koherencia biztosítja a folyamatos kihívások közepette az egyensúlyt, a harmóniát. Magában foglalja a sikeres megküzdés képességét és azt a biztonságot, hogy az egyén bízik abban, hogy a változó körülmények között mindig képes lesz megfelelő erőforrásokat mozgósítani, akár saját erő, akár külső segítség formájában. Minél erősebb az ember koherencia-érzete, annál magasabb az egészségi pozíciója az egészség-betegség kontinuumon, ill. annál nagyobb az esélye, hogy egészséges marad.
Antonovsky a koherencia-érzet konstruktumára a következő, többször átcsiszolt végleges definícióját így fogalmazta meg:
„A koherencia-érzet globális orientáció, amely annak mértékét fejezi ki, amennyire valaki átfogó és tartós – bár dinamikusan rugalmas – bizalomérzést ápol az iránt, hogy:
az élete során akár a belső, akár a külső környezetéből származó stimulusok (ingerek, hatások) strukturáltak, előreláthatók és értelmezhetők (sense of comprehensibility);
az ezen stimulusok (ingerek, hatások) által támasztott követelményeknek való megfeleléshez rendelkezik elegendő erőforrással (sense of manageability);
e követelmények kihívásoknak vehetők, vagyis van értelme annak, hogy erőbefektetéssel elköteleződjék a velük való foglalkozásra (sense of meaningfulness). (Antonovsky, 1987)
A meghatározásban a dinamikus szó arra utal, hogy az életesemények és a koherencia-érzet kölcsönhatásban vannak egymással, amennyiben a megtapasztalt történések befolyásolják az egyén koherencia-érzésének fejlődését; ugyanakkor felnőtt korra az ember koherencia-érzete már viszonylag stabil; ezért képes az erős koherenciaérzet a külső körülmények egészségi állapotára gyakorolt hatását befolyásolni.
A fentiek összegzéseként, ill. a hagyományos, patogenetikus és a szalutogenetikus modell összevetésére lásd. az alábbi táblázatot:
1. táblázat: A patogenetikus és szalutogenetikus modell jellemzői
| Patogenetikus modell | Szalutogenetikus modell | |
| Az egészség és betegség koncepciója | Dichotómia | Kontinuum |
| A betegségkoncepció alkalmazhatósága | A betegségre koncentrálás Redukcionista |
A beteg személy története Holisztikus |
| Az egészség és betegség tényezői | Rizikótényezők, negatív stresszorok | Egészségessé tevő erőforrások Koherenciaérzés |
| A beavatkozás típusa | A gyógyító eszközök használata | Aktív adaptáció, rizikómérséklés és az erőforrások fejlesztése |
Forrás: Bahrs et alii, 2003
Mivel a szalutogenetikus modell az 1990-es évektől szerte a világon az egészségfejlesztés, az egészségnevelés terén végzett kutatások és gyakorlati alkalmazások meghatározó kerete lett, az FCHE (Federal Centre for Health Education) egy átfogó tanulmányt is kiadott e modell értékeléséről, kritikájáról, továbbá a különböző egészségelméletekről és más modellekről.3
1.3. Egészségfejlesztés
Az úgynevezett szalutogenetikus szemléletmódot valójában csak az ezt közvetlenül megelőző patogenetikus paradigma ellentételezéseként tekinthetjük újszerű felfogásmódnak, paradigmának. Hiszen az egészségtan, az egészség tana különösen a XX. század elején viszonylag nagy hangsúlyt kapott az oktatásban, nevelésben. A mai idős generáció még jól emlékszik a növénytan, állattan, majd a külön szereplő egészségtan tantárgyra. Kiváló tanárok voltak, akik a történelemtanítás, vagy a szépirodalom tanításába is beleszőttek egészségi ismereteket (pl. nagy kolerajárványok, pestisjárványok kapcsán a higiéné fontosságára). Vagy: léteztek ingyenesen, iskolai keretek közt sportszakkörök, ahová nemcsak a tehetséges gyerekek járhattak. Volt tömegsport, ha esetleg nem is nevezték annak. Az általános iskolások körében is rendszeresen voltak kis házi versenyek, amelyeken mindenki részt vett. Figyeltek a helyes testtartásra. Nagyszüleink, illetve a mai középkorúak szülei idejében nagyon sok olyan tanítást fedezhetünk fel, amiket a mai publikációkban úgy olvashatunk, mintha a mai kor felfedezései lennének. (Lehet, hogy régen tapasztalati, vagy valláserkölcsi alapokon, vagy akár kényszerűségből tették, de végül is az egészségre hasznosak voltak). Néhány jó példa: a szoptatás fontossága, minél többet a szabad levegőn, sok zöldséget, főzeléket egyél, ne igyál, ne dohányozzál, sportoljál sokat, élj „erkölcsösen” stb. (Természetesen, sok helytelen dolgot is tettek, ami a mai tudásunk szerint káros volt.)
Az „egészségtan” elnevezés helyett ma, éppen a fentiekben bemutatott ún. paradigmaváltás hangsúlyozására kedveltebb az „egészségfejlesztés” elnevezés. Az „egészségfejlesztés” tematikáját illetően megegyezik a XX. század elején -természetesen az akkori orvos- és társadalomtudományi ismeretek színvonalának megfelelő- egészségtan könyvek, illetve tankönyvek tematikájának. Valamennyien foglalkoznak az egyén és a társadalom „egészségét”, „egészségességét” meghatározó külső és belső körülményekkel. Útmutatást adnak arra, hogy milyen eszközökkel, milyen módon lehet elősegíteni egyéni és társadalmi szinten az egészség „megvalósítását”. Sajnos az egészség = egész-ség elnevezés megtévesztő, mert ha szó szerint vesszük, azt sugallja, hogy létezik valamiféle stabil, kész, befejezett „egész” állapot: ha valaki úgy érzi, hogy egészséges, akkor már nem is kell tennie semmit az „egészsége” érdekében. Korábban divatban volt az „egészségmegőrzés” elnevezés is, ami már utal arra, hogy ha valaki „egészséges”, nem „ülhet a babérjain”, tennie kell valamit, hogy az is maradjon. S még lényegre törőbb az „egészségfejlesztés”, elnevezés, mert érzékelteti, hogy az „egész” nem kész állapot, lehet az egész-t is „fokozni”, mint a tölcsér modell síkjában lévő teljes kört nagyobb sugarú körrel, magasabb „wellness” szintre helyezni.
Egészségfejlesztés címmel számos könyv, jegyzet, tankönyv jelent meg magyar és idegen nyelven (lásd. felsorolt irodalom). Jelen anyagunkban, kitűzött célunknak megfelelően, elsősorban a testkultúrális képzésben résztvevők (rekreációs szakemberek, testnevelő tanárok stb.) számára készítjük a hatalmas ismeretanyagban való eligazodást segítő könyvünket. Az egészségtan, illetve egészségfejlesztés legfontosabb témáit ezért elsősorban a fiatalokat megcélozva tekintjük át, és csupán vázlatosan, utalva a szakirodalomra.
Az egészség fogalmával kapcsolatos gondolatok után ki kell térni arra is, hogyan lehet „kézzel foghatóvá” tenni e fogalom tartalmát. Hogyan lehet megítélni azt, hogy valaki egészséges-e, egyéni és populációs szinten (pl. egy-egy ország lakosainak egészségi állapotára mi jellemző globálisan). A következő fejezetekben e témákat érintjük.
1.4. Az egészséget meghatározó tényezők és „mérésük”
Vannak olyan tényezők, amik egy megszületett gyermek esetében már adottak, és nem befolyásolhatók, ilyenek a genetikai adottságok. Ezek számos lehetőséget eleve behatárolnak. Bár vannak olyan genetikai adottságok, pl. bizonyos betegségekre való hajlam, amelyek ismeretében a betegség kialakulása vagy következményei megelőzhetők. Ilyen például a lisztérzékenység, amely jelenleg nem gyógyítható, de egy életre szóló diétával „egészséges” élet biztosítható. Az elhízásra való hajlam szintén „kordában tartható” helyes életmóddal, diétával és sok fizikai aktivitással. A daganatos betegségekre való hajlamot örököltek körében is a kockázati tényezők csökkentésével kisebb valószínűséggel alakul ki a betegség.
Egyénileg szintén nemigen befolyásolhatók a környezeti ártalmak, mint például levegőszennyezettség, élelmiszerek egészséget károsító összetevői, egészségtelen munkakörülmények.
Nem befolyásolhatjuk azt, hogy hova szülessünk. Kik a szüleink, hogyan élnek, milyen társadalmi környezet vesz körül bennünket. A gyermek fejlődését, mind testi, lelki, szellemi, szociális téren, melyek az egészség alapvető dimenziói, jelentősen meghatározzák, és gyakran életre szólóan befolyásolják ezek a tényezők.
Természetesen, az egyén nagyrészt azt sem képes befolyásolni, hogy milyen a számára elérhető egészségügyi ellátás, egyáltalán elérhető-e az ellátás.
S mindezeken túl még számos olyan tényező létezik, amelyeknek az egészségre hatása van, és vagy nem is ismertek ezek, vagy nem elkerülhetők.
Ugyanakkor számos olyan tényező is van, amely az egyén felelősségén múlik, hogy pozitív (protektív) vagy negatív (rizikó) hatást vált-e ki az egyén egészsége szempontjából.
Egzakt tudományos kutatási eredmények támasztják alá, hogy a fentiekben vázolt egészség-dimenziók mentén (fizikai, szellemi, környezeti, szociális, lelki, érzelmi egészség) milyen magatartást, életstílust, életvezetést kellene folytatni, hogy minél egészségesebbek legyünk.
De honnan lehet tudni, hogy mennyire vagyunk egészségesek? Az „egészségesség” megítélésére gyakran van szükség. Általában orvosi, esetleg pszichológusi igazolás szükséges például ahhoz, valakit alkalmasnak minősítsenek valamely szakmára vagy munkakör betöltésére, vagy az autóvezetésre. Az igazolás alapja rendszerint az, hogy megvizsgálják nincs-e az illetőnek olyan betegsége, amely miatt alkalmatlan lenne a feladat elvégzésére.
A betegségek etiológiájának feltárásában vagy a terápiák hatékonyságának, a gyógyulás mértékének megítélése szempontjából nagyon fontos az egészségi állapot egzakt mérése. Ennek során nem elegendő csak a klinikai leletek, laborparaméterek feltárása, illetve nyomon követése, hanem a testi–lelki tényezőket együttesen kell vizsgálni (pszichoszomatika).
Az utóbbi évtizedekben elsősorban az egészségszociológiai kutatásokban előtérbe került az általános egészségi állapot „mérésére”, az ún. önértékelő skálák alkalmazása. Számos tudományos kutatás igazolja ugyanis, hogy az egészség önértékelése az általános egészségi állapot valid (érvényes) jellemzője. Nagy elemszámú követéses vizsgálatok szerint például (csupán egyetlen kérdéssel vizsgálva: „Ön szerint az egészségi állapota: kiváló, jó, megfelelő vagy rossz?”) hosszú távra jobban előre jelezték a halálozást, mint az orvosi diagnózis (Idler,1997). Természetesen az egészség önértékelése és a mortalitás közti összefüggés sztochasztikusan értendő, azaz valószínűségi szinten érvényes.
Az általános egészségi állapottal és az újabban még komplexebb wellness –szel kapcsolatos kutatások számos „kutatási eszközt”, kérdőívet dolgoztak ki ezek mérésére. (Pl.: Hallbert, (1977), Ardell (1986. 1996) Ezek általában a percipiált (észlelt, érzékelt) egészségi, ill. wellness állapotot képesek mérni. Több konstruktumot (sajátos fogalomrendszert) és ezek tételekre, kérdésekre lebontott, empirikusan mérhető skáláit magyar mintákon is validálták (érvényesítették). Ilyen például az optimális életprofil vagy elfogadott rövidítésben az OLP kérdőív („Optimal Living Profile”), mely méri az egyén egészséggel kapcsolatos főbb életstílus és életmód elemeit, az adott pillanatban fennálló „well-being” szintjét, valamint az egészsége javítására irányuló szándékát, ill. tetteit a különböző egészségdimenziók mentén. Az OLP hat egészség-összetevőt vizsgál ötfokozatú skálán mért itemek (állítások formájában megfogalmazott kérdések) segítségével. A komponensek a következők: környezeti dimenzió – 17 item, szellemi – 16 item, lelki (spirituális) – 16 item, érzelmi – 21 item, szociális – 20 item, fizikai egészség – 47 item.
Az egészségi állapottal összefüggő számos kérdőív közül azért emeljük ki az OLP kérdőívet, mert ezt a sport- és rekreációtudományi kutatások terén különösen jól alkalmazhatónak tartjuk a különböző tréningek, edzéstípusok, vagy akár pszichológiai tréningek hatásvizsgálatának komplex mérésére, a változások jellemzésére. A wellness státusz számszerűsített értéke a kutatások során tehát indikátorváltozónak tekinthető. Ezzel kapcsolatos néhány hazai kutatási eredmény is született (Tóth, 2009, Szovák, 2012, Tóth, 2014).
| « Előző fejezet | Tartalomjegyzék | Következő fejezet » |
Események
Jelenleg nincs aktuális esemény.