TÁMOP-4.1.2.E-13/1/KONV-2013-0012
"Sporttudományi képzés fejlesztése
a Dunántúlon"
- -> Tananyagfejlesztés
- -> Az úszómozgások...
- -> 3.
3.
3. Az úszómozgások kialakulásának rövid történeti áttekintése
Az úszómozgások kialakulásának történeti áttekintését sok irodalmi műben olvashatjuk. A számunkra legátfogóbb és legalaposabb áttekintést Bíró Melinda készítette (Bíró M. 2011.) A következőkben az ő általa készített munka néhány fontosnak vélt és átdolgozott gondolata olvasható.
3.1. Őskor
Arra már őseink is rájöttek, hogy a víz elengedhetetlen eleme életünknek, ezért is települtek vízpartra, ahol főként halászattal foglalkoztak. Az őskori barlangrajzokból (1. kép) arra lehet következtetni, hogy elődeink, még ha nem is a mai értelemben vett úszást, de arra hasonlító tevékenységet űztek.
1. kép Őskori úszó barlangrajzon
Forrás: http://tamop412a.ttk.pte.hu/TSI/Biro%20Melinda%20-%20Uszodai%20sportok/uszodai%20sportok.html
Időszámításunk előtt 9000-4000 körüli időkből származó egyiptomi agyagtáblákon, megjelenik a gyorsúszás kartempója, egyik kar a víz felett, másik a víz alatt halad, a fejet pedig emelt helyzetben ábrázolták.
A szakszerű úszásábrázolás legrégebbi emlékeit egyiptomi papiruszok őrzik i. e. 3000-ből. Az ókori egyiptomiak számos úszásnemet ismertek, királysírokban talált ábrázolások alapján, arra lehet következtetni, hogy ismerték a gyors-, a hát-, a mell- és a „tártkarú” hátúszást (mai nevén páros karú hát). Az első úszásra alkalmas medence 30 × 60 méter méretű volt és Indiában épült i. e. 2800-ból. Már i. e. 2000-ből maradtak fent olyan írásos dokumentumok, melyek az úszásról, vagy úszók hőstetteiről mesélnek.
Az ókori időkből gazdag történelmi emlékek maradtak ránk, ez az időszak a fürdőkultúráról volt híres. Az ókor embere hamar rájött az úszás előnyeire, hasznát vette a harcászatban, nevelésben, egészségmegőrzésben, valamint a szellemi kikapcsolódás eszközeként is.
A klasszikus görögök testüket a gümnászionokban (testedző csarnokokban) edzik, lelküket pedig tanulással, fegyelemmel fejlesztik. A korábban már idézett mondás “Mens sana in corpore sano” valójában így hangzik: “Orandum est, ut sit mens sana in corpore sano”, azaz könyörögni kell az istenekhez, hogy legyen ép testben ép lélek. Kiemelésre érdemes, hogy egészen más a teljes terjedelmű Ivenalis hexameter értelme a megrövidített változatáéhoz képest. Ha azt mondjuk: „ép testben ép lélek” ez olyan, mintha a mondás második fele az elsőből következne, azaz az ép léleknek a feltétele a test egészsége. Ugyanakkor sokszor ennek ellenkezőjét tapasztaljuk: lehet valakinek ép a lelke, ha teste beteg, esetleg fogyatékossággal élő, hogy a doppingoló sportolókról – akiknek teste ugyan ép – ne is beszéljünk.
Görög tudósok, filozófusok sokat foglalkoztak az úszással, közülük Arisztotelész jött rá arra, hogy sós vízben könnyebb a felszínen maradni. Platón az úszást, a testet-szellemet felfrissítő tevékenységnek nevezte, véleménye szerint az alapműveltséghez tartozik; olyan, mint az írás. Ebben az időszakban nem vállalhatott közéleti tevékenységet, aki nem tudott úszni. A kor tudósai, filozófusai úgy gondolták, hogy minden mozgást úszással kell befejezni. Érdekes, hogy mennyire fontosnak tartották az úszást, ám az ókori olimpiákon mégsem szerepelt a versenyszámok között. Az antik világban egyre népszerűbb lett az úszás- és fürdő kultúra, leginkább a Római Birodalom területén, ugyanis a fürdők építésében ők voltak az elsők. Ezek a létesítmények méretük alapján már úszásra is alkalmasak voltak. A korabeli római fürdők a mai kornak is megfelelnek, öltözőkkel, szaunákkal, olajozókkal, masszírozó helyiségekkel, meleg vizes, közepes hőmérsékletű, és hideg vizes medencékkel felszerelve (2. kép). A nők is használhatták ezeket a fürdőket. Ebben az időben a patrícius réteg érdeklődési középpontjában a fürdőzés, az úszás állt.
2. kép Római kori fürdő keresztmetszete
Forrás: http://www.balneologia.hu/upload/balneologia/document/balneologiai_emlekek.htm
Rómában olyannyira fontos volt az úszástudás, hogy a katonáknak is kötelező volt azt elsajátítani a kiképzések során. Eleinte ruha nélkül, majd felszerelésben úsztak, így edzettebbé váltak. A gazdagabb arisztokrata családok megtehették, hogy szakképzett úszóoktató szolgákat fogadjanak a gyermekeik taníttatására, ahol pedig a családfő nem engedhette ezt meg, ott ő maga, vagy az idősebb testvérek tanították az úszást. Az úszással kapcsolatban a Biblia is tartalmaz utalásokat (Ézsaiás könyve: 25:11 „És kiterjeszti kezeit abban, mint kiterjeszti az úszó, hogy ússzék; de az Úr megalázza kevélységét és kezei csalárdságát”). Kevés az olyan nemzet, ahol nem maradt fent képi, vagy írásos bizonyítékok arra vonatkozólag, hogy a kor embere mindig is úszott.
Nem mindenki számított jó úszónak ebben a korban, Nagy Sándor például nem tudott úszni, habár kiváló sportember volt. A perzsa katonák sem ismerték a víz rejtelmeit, vallási okokból nem tanulhattak meg úszni, miután a szent vizet nem tehették tisztátalanná. A Nyugat-római Birodalom bukását követően Európában az úszás népszerűsége hanyatlani kezdett.
3.2. Középkor, újkor, modern kor
A reneszánsz korral az úszás újra színteret kapott. 1538-ban jelent meg Nicolaus Wynmann „Colymbetes, avagy az úszás művészete” című műve, mely az első szakkönyv volt, ami az úszással foglalkozott.
A könyvben a szárazföldi oktatás fontossága, valamint a mellúszás került hangsúlyozásra, miután a szerző ezt tartotta a legfontosabb úszásnemnek. Ebben az időszakban egyre több – az úszásoktatással kapcsolatos – szakirodalom jelenik meg, már ábrákkal, képekkel illusztrálva. A 17-18. században még nem igazán foglalkoztak úszástanítással az iskolákban, azonban a filantróp gondolkodás hatására kedvező fordulatot vett a tömeges úszásoktatás.
A 18-19. században a testnevelés újításai az úszásoktatásban is érvényesülnek. Basedow és Guts-Muths oktatási módszertanának középpontjában a hátúszás állt. Bernandi véleménye szerint a hátúszás az az úszásnem, melyet elsőként kell megtanulni, hiszen itt a legkönnyebb a levegővétel. Ebben az időben az oktatáshoz már különféle segédeszközöket is használtak (parafaöv, bőrtömlő, kötél). Az oktatás fejlődésével a segédeszközök is folyamatosan tökéletesedtek.
Újítás volt az „öntanulás módszere”, ami azt jelentette, hogy könyvek és szárazföldi segédletek segítségével történt az oktatás. Nagy hangsúlyt fektettek a szárazföldi gyakorlatokra, mivel úgy gondolták, hogy aki „szárazföldön tud úszni”, az a vízben is képes erre (Rheker, 2004). Egy, a kornak szintén ismert és használt mintája a „számolásos” módszer volt, mely a mozgásfolyamatot részekre bontotta, majd azokat számolásra végezték.
A következő mérföldkő az úszásoktatás történetében Karl Heinitz 1816-ban megjelent könyve, mely az úszás tanításáról és a mellúszás oktatásáról szól. Az ebben leírt módszert több mint száz évig használták Európa-szerte. A módszer az oktatás folyamatát három fő részre bontotta, a szárazföldi gyakorlatokra, a merülési gyakorlatokra, és végül a vízben végzett úszásoktatásra.
| « Előző fejezet | Tartalomjegyzék | Következő fejezet » |
Események
Jelenleg nincs aktuális esemény.