9. 9. Az úszásoktatás

9.1. Az ideális életkor kérdése
9.2. Az oktatási folyamat egységei

Természetes, hogy az úszásoktatás folyamatának egyik „főszereplője” az úszni nem tudó személy, aki sok esetben kisgyermek, felnőtt, de valamilyen szinten sérült személy is lehet. A mai korszerű rendszerek már több oktatóval dolgoznak integrált módozatban, a sérült és ép személyek közös foglalkoztatásával. Természetesen indokolt esetben az inkluzív oktatási módozatok és elvek alapján egyéni speciális, inkluzív jellegű feladatvégeztetést is tarthatunk. Ennél a módozatnál a tanuló integráltan, a többi tanulóval közösen dolgozik, viszont feladatai differenciáltan csak az ő képességeihez vannak rendelve.

Hasonlóan kiemelt szerepe lehet a képzett úszóoktatónak, tanárnak vagy oktató asszisztensnek.

Nagy segítség a szülők támogató, pozitív hozzáállása, de előfordulhat, hogy korábbi hibás egyéni oktatás miatt rosszul rögzült ismeretekkel kell szembesülnie az oktatónak. Sok esetben nem hallunk róluk, a résztvevők többsége pedig nem is gondolná, hogy mennyire fontos a folyamatot kiszolgáló személyzet támogató hozzáállása és odafigyelése (gépészet, vegyszerezés, takarítás, kísérő személyek, felügyelő asszisztensek).

A motivációs szint megtartásában és az eredményes munkavégzésben mindenkinek kiemelt, jelentős szerepe lehet.

9.1. Az ideális életkor kérdése

A kérdésében a szerzők között viszonylagos egyetértés van, néhány éves eltérésekkel találkozunk az ideális életkor megítélésében.

Bárány (1957) az oktatás megkezdését egy-két éves iskolai múlt után 7-12 éves kor között tartja a legmegfelelőbbnek. A megfelelő testi és értelmi fejlettséget, valamint a közösségen belül addigra kialakuló kapcsolatokat említi kedvező feltételként.

Székely (1963) szerint a vízhez szoktatást már körülbelül egyéves kortól el lehet kezdeni egyénileg, játékos formában. 4 éves kortól ajánlja a víz alá merülés, a lebegés, és a levegő kifújásának elsajátítását, valamint játékos feladatokat ismertet. A csoportos úszásoktatás megkezdését körülbelül fél éves iskolai múlt után tartja legmegfelelőbbnek. Ezt megelőzően csak az egyéni oktatást említi lehetőségként és egyben javasolja is.

Arold (1979) már nem köti a csoportos úszásoktatás megkezdését feltétlenül az iskolaérettség eléréséhez. Megállapítása szerint az 5-6 éves gyermekek megfelelő élettani és idegrendszeri sajátosságokkal, figyelemkoncentráló képességgel rendelkeznek az úszás tanulásához.

Kiss (2005) elsősorban a későbbi versenyeredmények szempontjából a 4-5 éves kort tartja ideálisnak az úszás elkezdéséhez.

Tóth (2008) a gyermekek korábban már ismertetett ontogenetikus fejlődéséből levezetve az úszásoktatáshoz ideális életkort 5-7 éves kor közé teszi. (Egy úszóversenyző pályafutása szempontjából három fő szakaszt különít el, melyek az úszásoktatás hozzávetőlegesen 5-8, majd az általános képzés 9-13 éves kor között, végül a speciális képzés időszaka 14 éves kortól.)

9.2. Az oktatási folyamat egységei

A fejezetben az oktatási folyamat egészének megtervezését érintő szempontokat kíséreltük meg felsorakoztatni további alfejezetek keretében. Az úszásoktatással kapcsolatos szakkönyvek valamilyen logikai sorrendet követve ismertetik az oktatás anyagát. Az egyes anyagrészek, mint például a vízhezszoktatás és a különböző úszásnemek oktatásának gyakorlatanyagai jól elkülönülő egységeket képeznek. Kevés kivételtől eltekintve nem lehet általános érvényű szabályt megfogalmazni az anyagrészek, különösen az úszásnemek oktatásának sorrendiségét illetően. A legmegfelelőbb módszert a helyi sajátosságoktól függően, számos szempontot figyelembe véve kell megtalálni. A szakirodalomban ismertetett különböző megoldások adott helyen és időben való helyességét bizonyára gyakorlati tapasztalatok igazolták.

9.2.1. A vízhezszoktatás. A folyamat kapcsolata a tematika felépítésével

Egyértelműnek tűnik, hogy a kezdők úszásoktatása során az első lépés a vízhez szoktatás, melynek célja, hogy a gyermekek megismerkedjenek és megbarátkozzanak a vízzel, mint “új”, idegen közeggel. Jelentőségét a legtöbb szerző kiemeli (Székely 1963, Counsilman 1977, Rajki 1978, Arold 1979, Kiricsi 1993, Tóth 2008) és külön fejezetben foglalkozik a kérdéskörrel. Az alapvető gyakorlatok az egyszerű mozgásformák, a víz alá merülés, a szem kinyitása és a levegő kifújása a víz alatt, felfekvés a vízre, lebegés, siklás, ugrások valamint a vízben való játékok.

Korábbi munkánkban - Tóvári és munkatársai (2014) - a vízhez szoktatás feladatait az alapkoordinációs feladatok, a vízalámerülés feladatai, a siklás feladatai, és a mélyvízi taposás gyakorlatcsoportjaiba sorolva ismertetjük.

A vízhez szoktatás folyamán csökken a tanulók szorongása, növekszik biztonságérzetük, megtapasztalják a víz fizikai törvényszerűségeit, kialakul a tudatosan szabályozott légzés. Tóth (2008) a szervezet védekező reflexeinek „megszelídítéseként” jellemzi a folyamatot. Az úszásnemek oktatásának sorrendisége már ekkor felmerül, hiszen el kell dönteni például, hogy a lebegést és a siklást hason, háton vagy a kezdetektől mindkét helyzetben oktassuk. Egyes szerzők (Bárány 1957, Székely 1963, Rajki 1978) nem foglalnak egyértelműen állást a kérdésben, de gyakorlatsoraikban a siklás és lebegés végrehajtását, csak az elsőnek oktatott úszásnemnek megfelelően, hason vagy háton ismertetik. Ezzel szemben például Arold (1979), Kiricsi (1993), Tóth (2008) határozottan a mindkét helyzetben történő párhuzamos gyakorlást szorgalmazzák. Bárány (1957) esetében a vízhez szoktatás a mellúszás - főként szárazföldi - rávezető gyakorlataival párhuzamosan történik, nagyjából 3-4 lecke keretében. Kiss (2005) magát a vízhez szoktatást sem tekinti külön anyagrésznek. Az oktatást az általa első úszásnemként tanított hátúszás alapmozdulatainak gyakoroltatásával kezdi, szembetűnően sok szárazföldi gyakorlatot alkalmazva. Megállapítása szerint, a vízhez szoktatáshoz szükséges idő a gyermekek előéletétől függően nagyon különböző lenne. Jelentős hányaduknak gondot okoz az arc vízbetétele, a hátúszásnál azonban erre nincs is feltétlenül szükség. A tanulók a medencébe történő ki- és bemászás, a hátúszás alapgyakorlatai valamint a játékok során észrevétlenül szoknak hozzá a víz jelenlétéhez. A szerző álláspontja szerint ezzel tulajdonképpen megtakarítható a vízhez szoktatásra fordított idő. Kevésbé mutatkoznak meg a tanulók közti kezdeti különbségek, gyors és látványos eredmények érhetők el, amellyel a szülők is elégedettek, ezáltal csökken a lemorzsolódás.

9.2.2. Az úszásnemek oktatásának sorrendje

A következő fontos kérdés, hogy a különböző úszásnemeket milyen sorrendben oktassuk. A szakértők véleményei között itt első megközelítésre szembetűnő különbségekkel találkozunk. Bár az egyes álláspontok tételes felsorolása túlzónak tűnhet, úgy gondoljuk, mégis jobb alapot nyújt a következtetések levonásához.

Az 1926-ban kiadott Testnevelési Utasítás úgy fogalmaz, hogy a „mellúszás az úszás tanításának alapja. Ez sajátítható el legkönnyebben.” A kiadványban ezt követi az oldalúszás, a gyorsúszás és a hátúszás ismertetése.

Bárány (1957) szintén a mellúszással kezdi az oktatást, amelyet a gyorsúszás, a mentőúszások, a hát-, és pillangóúszás követnek. Érdemes azonban figyelembe venni, hogy a tananyag a 7-12 éves korosztály számára készült.

Székely (1963) már a gyorsúszást javasolja első úszásnemnek, véleménye szerint ez sajátítható el legkönnyebben. Ezt a gyorsúszás természetes mozgásokhoz való hasonlóságával magyarázza. Ezután következik a hát-, pillangó-, és végül a mellúszás oktatása. Szembetűnő, hogy a pillangóúszás tanítása megelőzi a mellúszásét. A szerző indoklása szerint „…a pillangóúszás is csupán a gyorsúszás páros karral és páros lábbal végrehajtott változatának tekinthető.” (Székely, 1963 28.o) Vitathatatlan, hogy mozgásszerkezetileg nem túl bonyolult, és valóban hasonlít a gyorsúszáshoz, a rávezető gyakorlatai is arra épülnek. Ennek ellenére a karok, valamint levegővételnél a karok és a fej egyidejű kiemelése a vízből olyan jelentős fizikai erőkifejtést követel, amelyre a gyermekek ebben a korban nem biztos hogy képesek. Ezen kívül a helyes ritmus kialakítása is nehézségeket okozhat.

Lényegében ugyanezt a logikai sorrendet fedezhetjük fel Counsilman (1977) munkájában is, aki a gyorsúszást követően a pillangó, majd a hát és a mellúszás oktatását ismerteti, bár ez nem feltétlenül jelenti az oktatás sorrendjét is.

Rajki (1978), valamint Arold (1979) könyveiben gyors-, hát-, mell-, és pillangóúszás sorrenddel találkozhatunk. Rajki azonban pontos útmutatást ad a kérdéssel kapcsolatban. Állásfoglalása szerint, „… az 5-7 éves korúak megfigyelőképessége, figyelem-összpontosító képessége még nem elég fejlett a bonyolult mellúszómozgás – csoportos formában történő – hibátlan elsajátításához. … a gyermekeket 8 éven alul gyorsúszással vagy hátúszással tanítsuk, mert ez a célravezetőbb. A 8 évnél idősebbek és a felnőttek azonban már mellúszással is eredményesen kezdhetik az úszástanulást.” (Rajki, 1978 9.o).

Arold (1979) felhívja a figyelmet arra, hogy a mellúszás oktatását prioritásként kell kezelni azokban az esetekben, ha csak egy úszásnem oktatására van elegendő idő.

Kiricsi (1993) hát-, mell-, gyors-, és pillangóúszás sorrendben ismerteti az anyagot. Véleménye szerint fontos a gyakorlatokat már a vízhez szoktatáskor hason és háton is azonos szinten megtanulni, ezt követően azzal az úszásnemmel kell folytatni az oktatást, amelyből az ellenőrző gyakorlatok során a csoport több tagja ér el jobb eredményt.

Kiss (2005) a vízhez szoktatásnál már említett indokok alapján határozottan a hátúszást javasolja első úszásnemnek 4-6 éves gyermekek esetében. Ezt követően tér rá a mell-, gyors-, majd a pillangóúszás oktatására. Kiemeli azonban, hogy a 8-10 éves korosztálynál mellúszással kezdene. Kicsiknél másodikként a lemorzsolódás lehetősége miatt szorgalmazza a mellúszás oktatását, értelmezésünk szerint azzal a magyarázattal, hogy ha a gyermek korán abbahagyja az edzések látogatását, az legalább biztos úszástudás birtokában történjen. Kiemeli ezzel kapcsolatban a mellúszás vízbiztonságban betöltött szerepét.

Tóth (2008) hát-, gyors-, mell- és pillangóúszás sorrendben ismerteti az anyagot, de szintén felhívja a figyelmet a mellúszás elsődlegességére szigorú időkorlát esetén. A pillangóúszással kapcsolatban megjegyzi, hogy a hazai gyakorlatban csak az utánpótlásképzésre kiválasztott tanulóknak kezdik el oktatni.

Ha elfogadjuk azt, hogy adott esetben mindegyik ismertetett sorrend lehet helytálló, és ezek alapján szabályt szeretnénk alkotni, csupán azt jelenthetjük ki teljes bizonyossággal, hogy a gyorsúszás oktatásának meg kell előznie a pillangóúszás oktatását. Ennek ellenére, a pillangóúszás második vagy harmadik úszásnemként történő oktatása meglehetősen életszerűtlennek tűnik.

További szempontokat figyelembe véve megállapíthatjuk, hogy ideális esetben mellúszással első úszásnemként csak az iskoláskorúak esetében találkozhatunk.

Egyértelműnek tűnik, hogy elegendő óraszám esetén, a fiatalabbak számára a hát- vagy a gyorsúszás közül kell kiválasztani az első úszásnemet, és többségben vannak azok a szakemberek, akik szerint a másodikat is. Harmadikként ezután legtöbbször a mellúszás oktatása következik. A pillangóúszásra, amennyiben oktatják, leggyakrabban utolsóként kerül sor. Akad azonban példa arra is, hogy a mellúszás kerül a második helyre Kiss (2005) esetében, vagy a pillangóúszás kerül a harmadik helyre Székely (1963) módszere szerint. Az áttekintett szakirodalom alapján tehát azt a következtetést vonhatjuk le, hogy az úszásnemek oktatásának sorrendjét egyfelől a tanulók életkorától függően kell megválasztani. A hát és gyorsúszás elsőségét a kicsik esetében a szerzők általában azzal magyarázzák, hogy hasonlítanak az ember természetes mozgásformáihoz, a gyermekek által könnyen megfigyelhető, utánozható, egyszerű mozgáselemeket tartalmaznak. Hátúszásnál ezen felül nem okoz problémát a levegővétel, így a tanulók hamarabb képesek lehetnek nagyobb távok megtételére is.

A mellúszás mozgásszerkezetileg nem kapcsolódik a természetes emberi mozgásokhoz. (Arold, 1979) Elsősorban a helyes lábtempó elsajátítása jelenti a legnagyobb nehézséget, bár véleményünk szerint gyorsúszásnál a levegővétel elsajátítása is hasonlóan nehéz, esetenként talán nehezebb is. Vannak azonban egyéb módszertani megfontolások is. Ilyen például, hogy ha a mellúszás oktatása megelőzi a gyorsúszásét, akkor a gyorsúszás levegővételének tanulásakor a gyermekek sokkal inkább előre próbálják kiemelni a fejüket a mellúszásnál már begyakorolt mozdulat miatt. Más kérdés, hogy a gyorsúszás lábtempójának úszólappal történő gyakorlása során gyakran szintén előre vesznek levegőt.

A másik szempont, amit figyelembe kell venni az úszásnemek oktatási sorrendjénél, a rendelkezésre álló idő. Itt visszautalnék az úszásoktatás alapvető céljára, amelyet elsődlegesen a vízbiztos úszástudás elsajátításaként határoztunk meg. Ezzel kapcsolatban lényeges állásfoglalás, hogy „ … akiről megállapítják, hogy tud úszni,… az bármilyen szinten is, de mellen kell, hogy tudjon úszni.” (Tóth, 2008 249.o)

A mellúszás fontosságát a szakértők legfőképpen a vízbiztonsággal való szoros kapcsolatával magyarázzák. Ilyen jellemzők például, hogy a fej helyzetéből adódóan az úszó jól tud tájékozódni, akár kiemelt fejjel is haladhat, nagyobb távolságot tud megtenni viszonylag kis energia befektetéssel akár még gyengébb technikai végrehajtás mellett is. A mellúszó mozgás fontos szerepet tölt be a vízből mentésben, víz alá merülésben, víz alatti úszásban, valamint a mellúszó lábmunka alapjaira épül a taposás is. Főként a fenti okokra alapozott a megállapítás, „… hogy ha valaki csak egy úszásnemet tanul vagy tanít, az a mellúszás legyen, illetve, ha az oktatónak csak rövid, egy-két hetes oktatásra van lehetősége (pl. nyári tanfolyam, iskolai táborozás), akkor a mellúszást tanítsa.” (Tóth, 2008 249.o)

Még a hibás technikával végrehajtott mellúszás is vélhetően nagyobb biztonságot nyújt, mint egy kicsivel jobb színvonalú hát vagy gyorsúszás a mellúszás ismerete nélkül. Más kérdés, hogy a rögzült hibákat utólag már sokkal nehezebb kijavítani. Tömör megfogalmazásban: ”… a tanítási folyamat felgyorsítása azzal a veszéllyel jár, hogy a tanulók nagy része nem kap kielégítő, később továbbfejleszthető technikai alapot az úszómozgáshoz.” (Rajki, 1978 11.o) A sietség tehát a minőség rovására mehet, aminek különösen az utánpótlás nevelésben van nagy jelentősége. Azonban tételezzük fel, hogy ez utóbbi esetben megfelelő idő áll rendelkezésre. A mellúszás esetében a helyes technikai végrehajtás azért is különösen fontos, mert a versenyeken ez a leginkább szabályozott úszásnem. A hibás technika nem csupán az úszó időeredményét befolyásolja, hanem önmagában is kizárást vonhat maga után egy versenyen. Az utánpótlás nevelés szempontjait figyelembe véve ezért is célszerű lehet a mellúszást azt követően oktatni, hogy a tanulók már valamilyen előzetes úszótapasztalatra tettek szert és otthonosan mozognak a vízben. Ekkorra már lényegesen kevésbé jelentkeznek számukra a külső és belső zavaró tényezők, ezáltal jobban tudnak a nagyobb figyelmet igénylő mozgáselemek végrehajtására összpontosítani.

Az oktatási folyamat kialakításánál valamilyen mértékben szerepet játszhatnak a szülők és a fenntartó intézmény (iskola, szakosztály stb.) elvárásai is. Ezek lehetnek az oktató szakmai meggyőződésével egybevágóak vagy bizonyos mértékig ellentétesek is. Elsősorban a helyi sajátosságok függvénye, hogy az érintettek milyen módon képesek és hajlandóak alkalmazkodni egymás igényeihez.

9.2.3. Az egyes anyagrészek párhuzamos oktatása, oktathatósága

Az előző fejezetben áttekintésre kerültek azok a fő szempontok, melyeket az úszásnemek oktatási sorrendjének kialakításakor figyelembe kell vennünk. A kérdést bonyolítja, hogy az egyes részek nem csak egymás után, hanem elviekben, bizonyos korlátok között egymással párhuzamosan is oktathatók. Ezalatt nem csak azt értjük, hogy több úszásnem mozgásanyagát a kezdetektől együtt oktatjuk, hanem azt is, hogy valamely úszásnem alaptechnikájának elsajátítása előtt megkezdjük egy másik úszásnem oktatását is. Csupán a szakirodalomra hagyatkozva nem válik egyértelművé, hogy az egyes úszásnemek oktatása milyen ütemben kövesse egymást, a további úszásnemek tanítását mikor kapcsoljuk be a folyamatba. A válasz nyilván sok tényezőtől függ. A szerzők általában első, második, harmadik, negyedik úszásnemről írnak. A rangsorolás természetesen szükséges, de egyúttal leegyszerűsítő is. A különböző úszásnemek párhuzamos oktatásáról viszonylag kevésszer esik szó. A sorrendiség mindenképpen indokolt, hiszen nyilvánvaló, hogy nem oktathatunk egyszerre mindent, illetve az anyagrészek egymásra épülésénél egy sor egyéb szempontot is szem előtt kell tartanunk. A gyakorlatban azonban szükségszerűek bizonyos átfedések, különösen az első úszásnem elsajátítását követően. Ezen kívül, ha a vízhez szoktatáskor a lebegést és siklást hason és háton is megtanítottuk, véleményünk szerint a gyors és hátúszás párhuzamos oktatása, mozgásszerkezeti hasonlóságukból fakadóan nem feltétlenül zárja ki egymást. Ezt követően rövidesen lehetségesnek tartom a mellúszás oktatását is bekapcsolni a folyamatba, természetesen elegendő óraszámot és rendszerességet feltételezve. Már említésre került, hogy az áttekintett szakirodalom nem tárgyalja részletesen a kérdést.

Bárány (1957) a következő úszásnem rávezető gyakorlatait a már majdnem elsajátított úszásnem befejező gyakorlatainál ismerteti. Később néhány feladat erejéig visszatér ugyan az előzőleg elsajátított úszásnemre, de az egyes úszásnemek oktatása határozottan elkülönül.

Kiss (2005) ebből a szempontból „átfogó felépítésű” valamint „kis lépésekkel, nagy pontossággal felépített” módszert különböztet meg, melyek közül a 4-6 éves korosztály esetében az utóbbit tartja jónak. Az átfogó módszert többek között azzal jellemzi, hogy az oktató kevés magyarázatot használ, bemutatással szemléltet, több úszásnemet is oktat egy órán belül, igyekszik minél előbb mélyvízbe vinni a tanulókat, eleinte nem tulajdonít nagy fontosságot a pontos technikai végrehajtásnak. Az óra légköre laza, sok a játék és a szabad foglalkozás, a csoport életkort tekintve heterogén. A kis lépésekkel, nagy pontossággal felépített módszert lényegében ennek az ellentettjeként írja le. Az oktató egyszerre csak egy úszásnemet oktat aprólékosan egymásra építve az egyes részeket, és csak pontos technikai végrehajtás esetén lép tovább az anyagban. A jelenlévő tanulók nagyjából azonos életkorúak, a foglalkozás légköre kissé feszült, a szabad játék időtartama az óra hosszának körülbelül egytizede, de ezen kívül gyakoriak a szervezett csoportos játékok. Visszatérve az eredeti kérdésre megállapítható, hogy a szerző a különböző úszásnemek párhuzamos oktatását a 4-6 évesek esetében kezdetben nem tartja célravezetőnek. Ezzel szemben, esetében elmarad a klasszikus értelemben vett vízhez szoktatás, ami bár az általánostól némileg eltérő gyakorlatokkal, de végső soron a hátúszás oktatásával párhuzamosan történik.

9.2.4. A mélyvízhez szoktatás ideje és feltételei, a taposás oktatása

A biztos úszástudás a csak mély vízben állapítható meg, melynek kritériumait Tóth (2008) a következőképpen foglalja össze:

„A tanuló mély vízbe ugrás után (talpas vagy fejes) biztos tájékozódással feljön a víz felszínére, tíz-tizenöt másodpercig taposással ott marad, majd valamely úszásnemben legalább huszonöt métert úszik megállás nélkül, megbízható technikával. A megbízható technika a kar-és lábmozdulatok, valamint a levegővétel ritmusos összehangolását jelenti.” (Tóth, 2008 217.o)

Felmerül a kérdés, hogy milyen feltételeknek kell teljesülnie ahhoz, hogy mélyvízbe vihessük a tanulókat, illetve mennyi tanmedencei gyakorlást követően lehetséges ez. A szakirodalmat áttekintve nem minden esetben találunk erre vonatkozó iránymutatást. Székely (1963) az alapfokú úszásoktatás befejező lépéseként, a négy úszásnem elsajátítását követően tér csak rá a mélyvizes gyakorlásra.

Arold (1979) véleménye szerint a vízhez szoktatási gyakorlatok szinte párhuzamosan végezhetők a kis- és mélyvízben egyaránt. Álláspontja szerint, ha a tanulók már a lebegést, siklást, vízbe ugrásokat végrehajtják a tanmedencében, egy-két foglalkozást követően lehet próbálkozni a mélyvizes gyakorlatokkal is. Kiemeli ezzel kapcsolatban a segítségnyújtás és az oktató tanítvány közötti bizalom szerepét.

Kiss (2005) mint már ismeretes, először csak a hátúszást oktatja. Leírásai alapján megállapítható, hogy az első nagymedencés gyakorlatokat azt követően iktatja be, hogy a gyermekek a kismedencében a hátúszás alaphelyzetében, segédeszköz nélkül, csak lábtempóval haladva egész hosszokat megállás nélkül le tudnak úszni. Értelmezésünk szerint, esetében a 4-6 éves gyerekek, heti három foglalkozás keretében, hozzávetőlegesen három hónap alatt jutnak el erre a szintre.

Tóth (2008) álláspontja szerint a merülés, levegővétel és a lebegés tanmedencében történő tökéletes elsajátítását követően, az első nyolc-tíz úszásoktatási foglalkozás után következhetnek az első mélyvizes kísérletek. Kiemeli az oktató aktív segítségének jelentőségét, valamint a segédeszközök fokozott szerepét. Felhívja a figyelmet a fokozatosság, a türelem, a biztonság valamint a megfelelő vízhőmérséklet fontosságára. A mélyvízben is nagyrészt a tanmedencében végzett feladatokat ismerteti, a korábban megtanult gyakorlatok „átmentéséről” ír.

A fenti összehasonlításban többféle módozatra láthattunk példát. Fontos azonban kihangsúlyozni, hogy a vélemények eltérő időben, helyen és lehetőségek között születtek. Nyilvánvaló hogy a kérdés eldöntésében a tanulók tudásszintjén kívül a helyi körülményeket is figyelembe kell venni. Ha az oktató egymaga kénytelen dolgozni és vigyázni az egész csoportra, az jelentősen kitolja az első mélyvizes gyakorlatok időpontját. Ezzel szemben, ha kevés tanuló jut egy oktatóra, megfelelő számú segítő áll rendelkezésre, akkor sokkal hamarabb lehet biztonsággal megtenni az első nagymedencés próbálkozásokat.

A szakemberek beszámolói alapján gyakran előfordul, hogy még azok a tanulók is, akik a tanmedencében már tökéletesen végrehajtanak bizonyos feladatokat, a nagymedencés gyakorlás során képtelenek ugyanerre. Valószínűsíthető, hogy ha a lehetőségekhez mérten minél korábban kezdődik meg a mélyvízhez szoktatás, annál kisebb mértékben jelentkezik az említett probléma, vagyis ha a tanulók korábban túljutnak a kezdeti nehézségeken, később nagyobb hatékonysággal végezhető a mélyvízi gyakorlás. A korai mélyvizes gyakorlatok további előnye lehet az is, hogy előbb – még az úszótechnika elsajátítását megelőzően – kialakul egy minimális fokú vízbiztonság. A tanulók kezdeti félelmét nyilvánvalóan az új, ismeretlen környezet váltja ki, melynek legfőbb tényezője a víz mélysége. Fontosnak tartjuk azonban kihangsúlyozni az ismeretlentől való félelem jelentőségét. A tanmedencében a medencefenék fontos támpontot és egyben biztonságérzetet jelent a tanulók számára, amelyet a mélyvízben kezdetben elvesztenek, ezért gyakran kétségbeesetten kapaszkodnak a medence szélébe. Ez a szorongás megnehezíti - némely esetben lehetetlenné teszi - a gyakorlást, egyúttal a tanuló leszakadását eredményezheti. Saját tapasztalat, ha a tanuló ilyen esetben oktatói segítséggel, a létra vagy egy rúd mellett lekapaszkodik a medence aljára és a lábát leteszi, az nagymértékben hozzájárul a félelem csökkentéséhez. Ilyen esetben ugyanis a medence mélysége a továbbiakban nem ismeretlen tényezőként lesz jelen, és a medencefenék valamilyen mértékben visszanyeri támpont jellegét. A vízbiztonság kialakulásával párhuzamosan e dolog fokozatosan jelenőségét veszti.

Szintén a vízbiztonsághoz kapcsolódik a taposás, a mélyvízben, kiemelt fejjel történő egyhelyben maradás képessége. Oktatására az általunk tanulmányozott szakkönyvekben nem térnek ki külön. Tóth (2008) a mélyvízhez szoktatás feladatai között említést tesz róla, de célirányos gyakorlatokat nem ismertet. A mellúszás jelentőségével kapcsolatban megjegyzi, hogy a taposás a mellúszó lábmunkára épül, az azonban nem válik világossá, hogy a mellúszás lábtempójának oktatása valóban megelőzi-e a taposás elsajátítását.

A taposás oktatására vonatkozó ajánlás korábbi munkánkban (Tóvári és munkatársainak 2014) található. A vízhez szoktatás külön feladatcsoportjának tekintjük a mélyvízi taposás elsajátítását, amelynek oktatására konkrét gyakorlatokat ismertetünk. Kiemeljük jelentőségét annak, hogy az oktatás során „... az egyes részfeladatokat a gyermekek a mélyvízben is gyakorolják. Ennek eredményes végrehajtását nagymértékben segítheti a korábbi vízhez szoktatásnál tanult mélyvízi taposás, ami biztonságot ad a gyermekeknek.” (Tóvári és mtsi, 2014).

9.2.5. Az egyes anyagrészek és a vízbiztos úszástudás elsajátításához szükséges idő

A tanulók eltérő képességei és előzetes tapasztalatai miatt az egyes anyagrészek elsajátításához szükséges időt nyilvánvalóan nem lehet pontosan meghatározni. Az oktatási folyamat megtervezésekor mégis szükséges tudnunk, hogy egy bizonyos anyagrész elsajátítására hozzávetőlegesen mennyi időt kell fordítanunk, mert e nélkül nehezen tűzhetnénk ki a reális célokat, és oszthatnánk be optimálisan a rendelkezésre álló időt. A kérdéskör az oktatási folyamat eredményességének megítélése szempontjából is fontos lehet.

Bárány (1957) esetében – mint már ismeretes – a vízhez szoktatás a mellúszás rávezető gyakorlataival párhuzamosan történik, nagyjából 3-4 lecke keretében. A folyamatos mellúszás elsajátításáig az első 20 foglalkozás alatt jutnak el a tanulók. A gyors-, hát-, és pillangóúszás elsajátítása további 20 – 5 (8), 2 – 7 lecke keretében történik.

Arold (1979) a szervezett iskolai úszásoktatás kapcsán, adott óraszámokhoz tartozó követelményeket ismertet, az akkoriban hatályos testnevelési tanterv alapján. Eszerint az általános iskola 2. osztályában évi 16-24 órában tanítható úszás, melynek során a fő követelmény, hogy a tanulók legalább két úszásnemet sajátítsanak el alapfokon a gyors- , hát- vagy mellúszás közül. Az ismertetett ellenőrző gyakorlatok alapján ez legalább 15m folyamatos úszást jelent az adott úszásnemben. A további évfolyamokon a cél a tanultak továbbfejlesztése és elmélyítése.

Kiss (2005) a hátúszás oktatási tematikájára mutat be példát, melynek teljes hossza 12 hét. Ez alapján a hátúszás első segédeszköz nélküli kísérleteire a nyolcadik héten, azaz heti három órát feltételezve legkorábban az első 21 alkalmat követően kerül sor. (Ezzel párhuzamosan, szintén a nyolcadik héttől kezdi meg a mellúszás szárazföldi előkészítő gyakorlatainak oktatását, a vízi előkészítő gyakorlatokra azonban csak a tizenegyedik héttől kerül sor.)

Tóth (2008) – sok más szerzőhöz hasonlóan – nem mutat be konkrét példát az anyagrészek időbeli ütemezésére, hanem az egyes feladatok esetében ismerteti a továbblépés feltételeit.

Összegezve az imént felsoroltakat megállapíthatjuk, hogy a szakértők hozzávetőlegesen 20 órában határozzák meg az elsőként oktatott úszásnem alapszintű elsajátításához szükséges időt, ez a tudás azonban koránt sem biztos, hogy megfelel a vízbiztos úszástudás korábban ismertetett kritériumainak. A további úszásnemek elsajátítására fordított idő fokozatosan lerövidül, bizonyára az úszásnemek mozgásszerkezeti hasonlóságaiból fakadóan, és a tanulók vízben történő egyre otthonosabb mozgása következtében.

9.2.6. Az úszásoktatás kapcsolata a későbbi sportteljesítménnyel

Említésre került, hogy az oktatásban a sietség legtöbbször a minőség rovására megy. A vízbiztonság minél gyorsabb kialakítására való törekvés azonban sok esetben lehet elfogadható, sőt szükséges és fontos cél. Ezekben az esetekben a későbbi sportteljesítmény megalapozásának szerepe elhanyagolható az életvédelem és baleset megelőzés jelentőségéhez képest. Mivel nem kizárt, hogy pótolhatatlan lehetőséget szalasztanánk el a biztos úszástudás kialakítására, a kompromisszum szükségszerű a technikai végrehajtás színvonalának rovására. A szakmai igényesség természetesen ez esetben is fontos, azonban minden apró hiba kijavítására értelemszerűen nincs elegendő idő. Ha a tanuló mégis sportolói babérokra törne, a rendszeres egyesületi oktatás keretében - ha némileg több munkával is, de - remélhetőleg kijavítják majd a hibákat. Ezekből következik, hogy az alkalmazott oktatási tematika és a későbbi sportteljesítmény kapcsolatát, elsősorban a magasabb óraszámú programok esetében lehet és érdemes vizsgálni. Itt már alapvető követelmény, hogy az oktatás megfelelő technikai alapot nyújtson egy későbbi, sportolói pályafutás esetére. Az egyes anyagrészek elsajátítására fordított idő, az úszásnemek oktatásának sorrendje, egymást követően vagy párhuzamosan történő oktatásuk, mind olyan jellemzők, amelyek számos variációs lehetőséget kínálnak az oktatási tematika összeállítására. Korábban már megismerkedtünk Kiss (2005) erre vonatkozó álláspontjával, és az általa helyesnek tartott, az utánpótlás nevelés igényeit maximálisan szem előtt tartó, „kis lépésekkel, nagy pontossággal felépített” módszerrel. Felmerül a kérdés, hogy e variáción kívül találunk-e olyan valós alternatívákat, amelyek az adott feltételek mellett ígéretesnek bizonyulnak, és megadják a kellő technikai alapot a továbblépéshez is.

« Előző fejezet

Tartalomjegyzék

Következő fejezet »

Események

Jelenleg nincs aktuális esemény.

További események... »

Ajánló

A pályázat egyetemi oldala

Sporttudományi és Testnevelési Intézet

Sportközpont

TTK Tanulmányi Osztály

Szentágothai János Szakkollégium

TTK meteorológiai állomás