1.

1. BEVEZETÉS

A mindennapos testnevelés bevezetésével megnövekedett a testnevelő tanárok és diákok közötti kontaktórák száma, ami növeli a konfliktusterek létrejöttének a valószínűségét. A diákolimpiai versenyeken és mérkőzéseken is jelentkezhetnek a konfliktusok, ahol a diákok mindent elkövetnek azért, hogy jobbak, eredményesebbek legyenek társaiknál és a csapat biztos tagjaivá válhassanak. Csapattagként már az ellenfél csapatát, illetve a játék közben kialakuló párharcokban az ellenfél játékosait szeretnék legyőzni. A győzni akarás érezteti hatását a testnevelő tanárok között is, akik szeretnének az ellenfél csapatánál jobbak, és ezzel együtt az ellenfél testnevelőjénél is eredményesebbek lenni. Ez a „kettős kényszerhelyzet” megnöveli a testnevelő tanár – diák – szülők közötti konfliktusok létrejöttének a valószínűségét, amelyek megoldása néhány esetben komoly kihívást jelent a résztvevőknek. A testnevelő tanárok munkáját sok esetben a diákolimpián elért helyezéseik alapján ítélik meg, ezért a tehetséges tanítványaik felkészítésében igyekeznek a legújabb sporttudományi kutatások eredményeit is felhasználni. A kutatások többsége a sportteljesítményt befolyásoló tényezők vizsgálatára koncentrálódik. Az egyéni sportteljesítmény fogalmát Nádori László, az egyik legismertebb hazai sportszakember a következőképp definiálta (Nádori 2005: 115): „Az egyéni sportteljesítmény tartalmazza azokat a kulturális, tudományos stb. értékeket is, amelyek az egyén teljesítőképességének és teljesítőkészségének fejlődését befolyásolják.”

A definícióból jól kivehető, hogy a sportteljesítmény a teljesítőképesség és a teljesítőkészség szorzataként fogható fel. Amennyiben a szorzat tényezői közül valamelyik nulla, akkor a szorzat végeredménye is nulla lesz. Ez azt jelenti, hogy a testnevelő tanároknak és az edzőknek mindkét tényezőre figyelmet kell szentelniük, ha a tanítványuk sportteljesítményét növelni szeretnék. A teljesítőkészség vizsgálata kevésbé népszerű a kutatók körében, amelynek fogalma Nádori László szerint (Nádori 2005: 128): „A teljesítőkészség magába foglalja a sportoló állásfoglalását edzőjéhez, sportágához, szakmai környezetéhez, életrendjéhez, átfogja a sportolási (edzési, versenyzési) indítékait, amelyek szükségesek az energiák mozgósításához. A teljesítőkészség alapvető – mindenekelőtt a sportoló neveléséhez kapcsolódó – teljesítményfeltétel.”

A fent említett idézet is alátámasztja, hogy a teljesítőkészség fejlesztése elsősorban a sportoló nevelésén keresztül valósítható meg. A sporttudomány szakemberei közül többen is megállapították, hogy az edző – játékos és a testnevelő tanár – tanuló kapcsolat minősége nagymértékben befolyásolja a sportoló, illetve a tanuló teljesítményét (Batta 2002; Baumann 2006; Biróné 2004; Budavári 2007; Gombocz 2001, 2002, 2004; Harsányi 2000, 2001; Horváth–Prisztóka 2005; Horváth–Schmercz 1998; Makszin 2002; Nagy 1973; Nagykáldi 1998; Nagyné 1980; Nádori 1972, 1981, 1991, 1995; Prisztóka 1998; Rétsági 2001; Rókusfalvy 1981, 1986; Stuller 1984, 1992; Vass 2005).

Az interperszonális kapcsolatok minőségét erősen befolyásolja a résztvevők személyisége. A testnevelő tanár személyisége meghatározza, hogyan reagál másokra, hogyan lép velük kapcsolatba, milyen döntéseket hoz. Természetesen a diák személyisége is kihatással van a testnevelő tanárok tevékenységére. A testnevelő tanároknak jó kapcsolatot kell kialakítaniuk a diákokkal, az iskola vezetőségével és a szülőkkel is. A könyvben külön nem tárgyalt téma, ugyanakkor nagyon fontos terület az alternativitás és az integráció oktatásával foglalkozó testnevelő tanárok munkája (Tóvári–Prisztóka 2012, Tóvári–Prisztóka 2013).

1.1. A témaválasztás társadalmi aktualitása

A testnevelés órák környezetének interperszonális kapcsolatai közül kiemelt szerep jut az testnevelő tanároknak és a diákoknak. A szülők olyan esetekben kerülhetnek látótérbe, amikor gyermekeiket elkísérik a diákolimpiák versenyeire és mérkőzéseire. Ilyenkor lehetőségük nyílik a testnevelő tanárok sportszakmai és pedagógiai hozzáértésének a közvetlen megfigyelésére, ami alapul szolgálhat a testnevelő tanárok munkájának minősítésében. Így a testnevelő tanárokról kialakult vélemény a két szereplő (testnevelő tanár – szülő) egymás iránti beállítódását (attitűd) pozitív és negatív irányba is befolyásolhatja, amely véleményem szerint a konfliktusok kezelésének folyamatában is nyomon követhető. Ugyanez érvényes a testnevelő tanár – diák kapcsolatra is. A testnevelő tanároknak a diákokkal, a szülőkkel és az iskola vezetőségével is a jó kapcsolat fenntartására kell törekednie (1. ábra).

1. ábra: A testnevelő tanár – diák – szülő kapcsolat interakciói
Forrás: Saját szerkesztés

Vajon mit kell érteni a jó testnevelő tanár – diák kapcsolat alatt? A tanár – diák kapcsolat jellegzetességeivel több kutató is foglalkozott (G. Donáth 1977; Kósáné 1990). A jó tanár – diák kapcsolatot elősegítő és hátráltató tanári tulajdonságokat Sorenson gyűjtötte össze, amelyeket napjainkban is érdemes szem előtt tartani (Sorenson 1964). Megfigyelhetjük, hogy a pozitív és a negatív tulajdonságok között hangulati és érzelmi cselekedetek is vannak. Ezekből konfliktust kiváltó ok lehet a kivételezés, a türelmetlenség, a kritika, a túlzott szigorúság és a kommunikáció hangneme. A testnevelés órák és az edzések környezetében a nevelő és a nevelt viszonya abban különbözik, hogy míg az iskolába kötelezően járnak a tanulók, addig az edzéseket saját akaratukból látogatják a sportolók, ami a kapcsolatot már eleve másképp befolyásolja. Gombocz Gábor és Gombocz János a labdajátékosok körében végzett kutatásaik eredményeit felhasználva, az edző – játékos kapcsolat sajátosságának három mozzanatát emelték ki (Gombocz–Gombocz 1999: 16): „A kapcsolatot a sporttevékenység élteti; teljesítményük, sikerük egyértelműen egymástól függ; a kapcsolat bármikor felmondható.” A testnevelő tanár – diák kapcsolatra is érvényes az első kettő megállapítás, de a tanulók sporttevékenységének minőségében lényeges különbség található a mindenki részvételére tervezett testnevelés órákon. A harmadik megállapítással kapcsolatban az iskola környezetében a testnevelő tanár – diák kapcsolat felmondása több szervezési problémát is felvet, de az iskola vezetőségének segítségével kisebb nehézségek árán megoldható. A testnevelő tanárok és a diákok közötti kapcsolat minőségét erőteljesen befolyásolják a testnevelő tanárok által alkalmazott nevelési módszerek. A nehézség véleményem szerint abban rejlik, hogy napjaink diákjainak szocializációja többféle norma mentén történik (Bagdy 1999; Hurrelmann 1990; Liskó 1990; Mihály 1999; Somlai 1997). Különböző nevelési mintákat hoznak családjaikból (György 1978; Ranschburg 1977), amelyeket a testnevelő tanároknak és az edzőknek érdemes feltérképezni ahhoz, hogy nevelési tevékenységük, munkájuk hatékony legyen és a tanítványaikkal a sportban sikereket érjenek el. Az iskola sportprogramjain és a testnevelés órák sportversenyein a diákok megtanulják, hogy miként kell a győzelmet és a vereséget feldolgozni, miként lehet a csapat hasznos tagjává válni úgy, hogy néha az egyéni érdekeiket háttérbe kell helyezni a csapat érdekeivel szemben. Az iskolát képviselő csapatokba bekerülő tehetséges játékosok a sportversenyek sajátos környezetében is szocializálódnak (Alfermann 1993). Különös odafigyelést igényelnek a serdülőkorban levő tanulók és játékosok, akik szeretnének egyre önállóbbá válni és saját akaratukat előtérbe helyezni (Szekszárdi és mtsai 2000). Ha a családon belüli nevelési minta, amelynek véleményem szerint meghatározó eleme a konfliktuskezelés (Csernyus 2011), nagymértékben eltér a testnevelő tanár konfliktuskezelő stílusától, akkor igen nagy a valószínűsége a testnevelő tanár – diák, illetve a testnevelő tanár – szülő közötti konfliktusok létrejöttének. Ebből egyenesen következik, hogy a testnevelő tanár – diák közötti konfliktusok kezelésénél a testnevelő tanárnak a diákok életkori sajátosságain és az adott szituáció jellegzetességein kívül a diákok szociális hátterét is érdemes figyelembe venni. A fiatalabb korosztályoknál (1-5. osztály) a diákok még nem merik annyira kinyilvánítani nemtetszésüket, ezért a szülőkkel olyan viszonyt kell kialakítani, hogy a diákok otthoni megnyilvánulásait, illetve az ezekből levont következtetéseket a szülők a testnevelő tanárokkal bátran közöljék. A pozitív vélemények el is jutnak a testnevelő tanárokhoz, de a negatívak, a gyermek háttérbe helyezésének lehetősége miatt, általában már kevésbé. Nagyon fontos lenne, hogy ezek a vélemények is a testnevelő tanárok látókörébe kerüljenek, mert ezeknek a visszajelzéseknek az ismeretében a testnevelő tanárok hatékonyabban alkalmazhatnák a személyre szabott nevelési stílusokat. A testnevelés órák, a diákolimpiai mérkőzések, a mérkőzések szünetei, a mérkőzésekre történő utazások, a nyári táborok, a közösen szervezett kulturális programok, mind kiváló helyszínei a diákok nevelésének, amelyet a testnevelő tanároknak a személyes példamutatásukon keresztül, a megfelelő kommunikációs stílusukkal kell megvalósítaniuk (Bettinghaus 1997; Fercsik–Raátz 2006; Filley 1975; Griffin 2003; Horányi 1999; Mészáros 2007; Zrinszky 1993). A nevelés bipoláris folyamatában a testnevelő tanároknak tudatosan kell alkalmazni a neveléssel kapcsolatos ismereteket (Ágoston 1970; Bábosik 1971, 1981, 1982, 1992, 1997, 1999, 2003, 2004; Bábosik–Mezei 1994; Báthory 1972; Finánczy 1995; Gáspár 1998; Gombocz 2002, 2004; Imre 1995; Kis 1980; Lappints 2002; Nagy 1996, 2002; Zrinszky 2006). A nevelési folyamat közben a testnevelő tanárok magatartása, viselkedése döntően befolyásolja a tanár – diák kapcsolat minőségét, ezért az alkalomhoz illő, tudatos nevelői magatartás a testnevelő tanárok egyik legmeghatározóbb eszközévé válhat. Ahhoz, hogy a testnevelő tanárok a diákolimpiákon résztvevő csapataikkal sikeresek legyenek, olyan délutáni foglalkozásokat kell tartaniuk, ahol a kiválasztott tehetséges diákok együtt gyakorolhatnak (Hajduné 2015a). Az ilyen edzésjellegű foglalkozásokon a teljesítményfokozás hangsúlyosabban jelentkezik, ami sajátos légkört vált ki az interakciókban. Ez némi szerepváltással is jár, a testnevelő tanárból az adott foglalkozáson edző, a diákból játékos lesz. Ogilvie és Tutko megállapította, hogy nem lehet sikeres az az edzési program, amely figyelmen kívül hagyja az edző személyiségét (Ogilvie–Tutko 1966). Kutatásukban a sikeres edzők legjellemzőbb tulajdonságait 12 pontban foglalták össze, majd ezt még kiegészítették kettővel (64 fő korlabda-, labdarúgó-, baseball- és atlétikaedző). A felsorolás között a 7. pontban található a „jó vezetői tulajdonság”, amely a sikerhez vezető útnak az egyik állomása. Vizsgálatukból nem derült ki, hogy konkrétan mit értettek a jó vezetői tulajdonság alatt. Elton Mayo ausztrál pszichológus arra a következtetésre jutott, hogy a termelékenységre a közhangulat, a munkacsoportok és az emberek közötti társas kapcsolatok, valamint a „hatékony vezetés” hat a legjobban, amit Hawthorne effektusnak nevezett el (Mayo 1945). A vezetéselmélettel mélyrehatóbban foglalkozó kutatók a jó vezetői tulajdonság mögött rejlő képességeket tárták fel, igaz vizsgálati mintájukat a termelői vállalkozások köréből merítették (Cameron–Whetten 1984; Luthans és mtsai 1985; Whetten és mtsai 1994). Ezek az eredmények a sportegyesületeknél és az iskolai csapatoknál is alkalmazhatók, de figyelembe kell venni a testnevelés órák és az edzések sajátos környezetét. A kutatásokból az is kiderült, hogy a kritikus vezetői tulajdonságok közé tartozik a konfliktuskezelő képesség is, amely véleményem szerint az edzőkre és a testnevelő tanárokra is érvényes. Az amerikai edzőképzés területén dolgozó Rainer Martens a hatékony (effective) edzői tulajdonságokat hat pontban gyűjtötte össze, majd kiegészítette még hárommal (Martens 2004). Ha a kritikus vezetői tulajdonságok táblázatonkénti megjelenítését összehasonlítjuk a Martens-féle kilenc pontos felsorolással, akkor jól látható, hogy a konfliktuskezelés szinte minden szervezetben a hatékony vezetői tulajdonságok színes palettájának része. Az iskolai csapatok is szervezetként működnek, amelynek vezetője a testnevelő tanár, ennek megfelelően véleményem szerint rá is érvényesíthető a fent említett megállapítás (Bakacsi 1999; Klein 2001). Mivel a testnevelő tanárok kivételes esetekben edzőként tevékenykednek, ezért tisztában kell lenniük az edzői mesterség alapelemeivel és az edzői szerephelyzetekhez szükséges képességekkel, amelyek között kiemelt helyen szerepel a kreatív konfliktusmegoldás (Szatmári 2007).

A könyv megírására azért vállalkoztam, mert véleményem szerint az oktató-nevelő tevékenység közben létrejövő konfliktusok kezelésének minősége kiemelt helyen szerepel a sikeres testnevelő tanárok munkájában (2. ábra).

2. ábra: A sportteljesítmény, a nevelés és a konfliktuskezelés egymásra hatása
Forrás: Saját szerkesztés Nádori (2005) alapján

1.2. A témaválasztással kapcsolatos gyakorlati tapasztalatok

Abban a szerencsés helyzetben lehetek, hogy a biológia – testnevelés szakos tanári diplomám megszerzése után közvetlenül el tudtam helyezkedni egy általános iskolában, ahol lehetőségem volt mindkét szakot tanítani. Továbbá nagy kihívást jelentett számomra, hogy pályakezdő tanárként osztályfőnöki teendőket is rám bíztak. A tanítás mellett a labdarúgó edzői pályafutásomat is elkezdhettem egy serdülő korosztályú csapatnál, ami sportszaknyelven szólva „fejesugrás volt a mélyvízbe”. A fent említett feladatok végzése közben olyan nevelési tapasztalatokat szereztem a konfliktusok kezelésével kapcsolatban, amelyek tanulságait a megváltozott értékrendnek megfelelően, kisebb változtatásokkal a mai napig is fel tudom használni. Közvetlenül láthattam, hogy milyen különbségek vannak a szülők elvárásaival kapcsolatban a testnevelés órák és az edzések vonatkozásában.

A mozgásos tevékenységek tanítása, oktatása közben azt tapasztaltam, hogy a pedagógiai és pszichológiai ráhatások, valamint az ezekre adott válaszok és visszajelzések elemzése, értékelése a mozgások végrehajtásának kivitelezésében, eredményességében fontos szerepet játszanak. Az információ áramlása a sport környezetében speciálisnak mondható, hisz a testnevelő tanár vagy az edző verbális közléseit, utasításait a legtöbb esetben motoros reakció követi (mozgásos cselekvés). Ennek a látszólag egyszerűnek tűnő folyamatnak számos pontja magában rejti az ellentétek felszínre kerülésének lehetőségét, ami a gyakorlatban számtalan esetben be is következik. A konfliktusos állapot nincs jó hatással a résztvevőkre, ezért célszerű a feszültség csökkentése, vagy ha lehetséges, a teljes mértékű megszüntetése. Megfigyeltem, hogy a konfliktusok kezelését a körülötte levő környezet, a résztvevők érzelmi érintettsége mindig erősen befolyásolta. Tisztelettel gondolok vissza azon testnevelő tanáraimra és edzőimre, akik személyes példamutatásukkal a személyiségükön keresztül, a sportszakmai tudás magas szintű megtanítása mellett a konfliktusok kezelésének a mesterei is voltak. A pedagógiai és pszichológiai ismereteknek olyan mértékű birtokában voltak, hogy a konfliktusok kezelését mindig az adott szituációnak megfelelően és a konfliktusban résztvevő személyek életkori sajátosságaihoz igazodva próbálták megoldani.

A testnevelő tanári és edzői munka közben adódó konfliktusok kezelését különböző szerepkörökből észleltem, illetve több szerepkörben is átéltem (László 1998). Játékosként, testnevelő tanárként, edzőként és szülőként is találkoztam olyan konfliktuskezelési módszerekkel, amelyek nem igazán nevezhetőek példaértékűnek.

Játékosként szinte minden testnevelő tanárommal és edzőmmel sikerült kialakítanom a „harmonikus” kapcsolatot. Több sportágban is igazolt sportoló voltam, így az iskolai és az egyesületi versenyeken is közvetlenül tapasztalhattam, hogy a teljesítménykényszer miatti stresszhelyzetekben a testnevelő tanárok, az edzők és a játékosok miként viselkednek. Ilyenkor az edzők sportszakmai tudása mellett nagy szükség van a pedagógiai hozzáértésükre is. Különösen mély benyomást gyakoroltak rám azok a konfliktusok, amelyek közben valamilyen hátrányt szenvedtek a csapattársaim. A nevelés közben előforduló „kellemetlen élmények” felidézésével és elemzésével a „fekete pedagógia” foglalkozik (Hunyady és mtsai 2006). Ilyen kellemetlen lefolyású élményeknek a hátterében sok esetben olyan konfliktustörténetek húzódnak meg, amelyek megoldása különlegesnek nevezhető és nagymértékben eltér a megszokott mintáktól.

Testnevelő tanárként elsősorban olyan konfliktusokkal szembesültem, amelynek okai a felszerelés hiányosságából, a fegyelmezetlen magatartásból és a nem megfelelő kommunikációs stílusból adódtak. A 30 éves testnevelő tanári pályafutásom alatt szem- és fültanúja lehettem olyan konfliktushelyzeteknek is, amelyek kezelésénél súlyos pedagógiai hibákat észleltem. A legkritikusabb helyzetek az olyan iskolák közötti tétmérkőzéseken fordultak elő, ahol a továbbjutás miatt a csapat győzelme volt az egyetlen elfogadható eredmény. Ez a játékosok némelyikére nyomasztólag hatott, aminek következtében gyakrabban is hibáztak. Különösen az olyan gólhelyzetek kihagyása vezetett konfliktushoz, amelyek a mérkőzések utolsó perceiben történtek. A testnevelő tanárok elégedetlenségére a pálya széléről történő, rövid értékelések kommunikációs stílusából jól következtethettem, amivel nem mindig értettem egyet. Tapasztalataim szerint a testnevelő tanárok közül is akadtak olyanok, akik a konfliktusok kezelése közben nem tudták cselekedeteiket kontroll alatt tartani.

Edzőként a gyakorlati tapasztalat hiánya miatt, különösen az edzői pályafutásom kezdetén sokszor kerültem olyan konfliktusos helyzetekbe, amelyek megoldásakor ösztönösen cselekedtem. Ez az esetek többségében hatékony volt, de a 20 éves labdarúgó edzői munka birtokában bátran kijelenthetem, hogy az elméleti (pedagógiai, pszichológiai, szociológiai) háttér tudatos alkalmazása a gyakorlati tapasztalatokkal együtt teszi lehetővé az ellentétek hatékony kezelését, ami véleményem szerint az edzői munka sikerességének egyik meghatározó eleme. Többször is tapasztaltam, hogy a mérkőzések fokozott izgalmi hangulatának köszönhetően a labdarúgó edzők többségének viselkedése, magatartása, kommunikációs stílusa nem mindig méltó az edzői hivatáshoz. Ezen meggondolatlan cselekvések hátterében legtöbbször a konfliktusok helytelen kezelését véltem felfedezni. Mentségként meg kell említeni, hogy más sportágban is gyakori ez a probléma, különösen a csapatsportokban. A fokozott érzelmi állapotnak köszönhetően az edzők többsége ilyenkor megfeledkezik magáról és a konfliktuskezelés területén helytelen, rossz magatartást tanúsít. Ez a rossz példa biztosan megmarad a fiatal játékosokban (interiorizálódhat), akik ezek után nagy valószínűséggel helytelenül cselekednek majd a hasonló szituációkban. Az interperszonális kapcsolatok eleve magukban hordozzák a konfliktusok felszínre kerülését (Sartre 1943), amely az edző – játékos – szülő kapcsolat sem kivétel. A jó vezetőnek, így az edzőnek is, a konfliktuskezelés területén tudatosan kell eljárnia, ami a konfliktuskezelés elméletének ismerete és a konfliktushelyzetek gyakorlati tapasztalataiból levont következtetések nélkül nem igazán valósítható meg. A konfliktuskezelés hatékonyságát növeli, ha az edzők tudatában vannak a leggyakrabban használt konfliktuskezelő stratégiáknak. Bonyolítja a helyzetet, hogy minden egyes konfliktus kezelésére több jó megoldás is születhet. Az időtényező viszont korlátoz bennünket, amely hatására helytelen döntések is születhetnek. Az edző kreativitásán múlik, hogy milyen hatékonysággal tudja a problémát orvosolni.

A szülői szerepkörben átélt konfliktusok hatottak rám érzelmileg a legerőteljesebben, hiszen egy másik szemszögből lehettem tanúja a testnevelő tanárok és az edzők különböző konfliktuskezelő stratégiáinak. Nagyon tanulságosak voltak azok a szülői megnyilvánulások, magatartások és véleménykülönbségek, amelyeket az iskolai mérkőzések és edzések alatt a szülőktől hallottam. Ekkor már annyi tapasztalat birtokában voltam a sport területén jelentkező konfliktusok kezelésében, hogy a legnagyobb hibákat és annak lehetséges következményeit azonnal átláttam. Természetesen ezeket igyekeztem a megfelelő pedagógiai tapintattal a kollégák tudomására hozni, ami nem minden esetben talált nyitott fülekre. Kiderült, hogy cselekedeteik hátterében a játékosként átélt testnevelő tanári és edzői konfliktuskezelési minták állnak, függetlenül azok jó vagy rossz megítélésétől. Ebből is látszik, hogy a konfliktusok kezelése nemcsak az adott pillanatban fejti ki hatását, hanem a következő testnevelő tanári és edzői generáció számára is példaértékűek lehetnek. A társadalmi változások a testnevelő tanár – diák és a játékos – edző viszonyra is kihatással vannak, ennek következtében a korábbi konfliktuskezelési stratégiák, módszerek, stílusok, technikák és eljárások többsége már nem alkalmazható a jelenben. Vannak olyan testnevelő tanárok és edzők, akik mindezt nem akarják tudomásul venni és továbbra is a múltból hozott példákkal próbálják a konfliktusaikat megoldani, amit a mai játékos generáció a megváltozott értékítéletek hatására bekövetkezett normák miatt nem minden esetben képes elfogadni. Amennyiben a testnevelő tanár és az edző ezeket a változásokat megpróbálja nyomon követni és eddigi konfliktusos nevelési módszereit a megfelelő tűréshatáron belül némiképp módosítani, akkor játékosaival olyan viszonyt alakíthat ki, amely a csapat eredményességét szolgálja.

1.3. Problémafelvetés

A testnevelés tantárgy oktatása közben kiemelt jelentőséggel bírnak a sportágak technikai-taktikai elemei és alapvető szabályai, háttérbe szorítva a testnevelő tanár és a diákok közötti interakció jelentőségét. A testnevelő tanárok tanulmányaik közben betekintést nyerhettek a sportpedagógia, a sportpszichológia és a sportszociológiai tudományokba és legújabb vizsgálati eredményeikbe, amelyeket a munkájuk közben alkalmazniuk kell, hogy minél több sikerélményt szerezhessenek a tanítványaik. Az is előfordulhat, hogy a kevesebb elméleti hátteret az öröklött „pedagógiai véna” némiképp ellensúlyozza. Megfigyeltem, hogy a testnevelő tanárok többsége munkája közben erőteljesebben koncentrál a sportszakmai tudás átadására, így nem marad idejük a feszültségmentes, nyugodt körülmények megteremtésére, a diákok nevelésére, személyiségformálására. Nagy hibát követnek el azok a testnevelő tanárok, akik az eredményességet csak a győzelemmel azonosítják. Véleményem szerint az is eredménynek számít, ha a diákok a megtanított technikai-taktikai elemeket a mérkőzéseken ellenféllel szemben is sikeresen tudják végrehajtani és konfliktusos helyzetekben a testnevelő tanár által megadott utasítások alapján viselkednek. A sport környezetében a sportteljesítmény objektívan mérhető, amely a testnevelő tanárok, az edzők és a játékosok befektetett munkáját tükrözheti. Sajnos ez nem minden esetben egyértelmű, mivel a mérkőzések végeredményét számtalan tényező befolyásolja. Az sem elhanyagolható, hogy a sportteljesítményt a testnevelés órán, az edzésen, illetve az amatőr és a profi sport környezetében vizsgáljuk. Előfordulhat, hogy egy magasan képzett testnevelő tanár vagy edző által irányított, minden sportszakmai és pedagógiai követelménynek megfelelő vezetési stílus ellenére a mérkőzések végeredménye nem úgy alakul, amelyre a játékosok előzetes teljesítményéből következtetni lehetne. Az iskolák közötti diákolimpiai versenyeken és mérkőzéseken a teljesítménykényszer egyre inkább meghatározóbbá válik, amelynek következményeként a konfliktusok is gyakrabban kialakulhatnak. Az iskola hagyományai és az elvárásai vannak legnagyobb hatással a testnevelő tanárokra. A sikerorientált testnevelő tanárok a győzelem elérése érdekében sokszor olyan döntéseket is hoznak, amelyek figyelmen kívül hagyják a diákok személyiségét (Allport 1985; Atkinson és mtsai 2001; Bábosik 1971; Carver–Scheier 1998; Mérei–Binet 1997). Ilyenkor háttérbe kerül a diákok szeretete, a testnevelő tanárok mindent elkövetnek az objektíven mérhető legjobb eredmény elérése érdekében. Az állandó stressz és versenyhelyzet, a túl sok „tétmeccs”, a csak számszerű eredmény hajszolása károsan hat a játékosok testi és lelki fejlődésére (Lajkó 2002; Selye 1964, 1983). Ez a folyamat a sportolók idő előtti „kiégéséhez” vezethet, amelynek hatására eltávolodhatnak kedvenc sportáguktól. A testnevelő tanároknak napjainkban számtalan elvárásnak kell megfelelniük, így az iskolai vezetés, a diákok és a szülők elvárásainak is. Állandóan lépést kell tartaniuk a sporttudományi kutatások legújabb eredményeivel, fejleszteniük kell sportszakmai, sportpedagógiai, sportpszichológiai, sportszociológiai, sportélettani és edzéselméleti tudásukat, számítógépes és idegen nyelvi ismereteiket, kommunikációs készségüket és mindezek mellett saját kondíciójukat is szinten kell tartaniuk. A testnevelés órák megtartása mellett a szervezési feladatokat is el kell végezniük, hogy munkájukat siker koronázhassa. Tudatosan figyelniük kell arra, hogy milyen vezetési-, tanítási- és nevelési stílusokat, motivációs módszereket és konfliktuskezelő stratégiákat alkalmaznak a különböző osztályokban. A fent említett feladatok végrehajtásának minősége teszi lehetővé a jó testnevelő tanár elkülönítését a kevésbé jótól. Kuzmina a speciális pedagógiai képességekhez sorolta a pedagógiai megfigyelőképességet, a pedagógiai képzeletet, az igényességet, a pedagógiai tapintatot, a megosztott figyelmet és a szervezőképességet (Kuzmina 1963). Ezeket a testnevelő tanároknak is alkalmazni kell ahhoz, hogy munkájuk kifogástalan és sikeres legyen. Eközben azonban számtalan akadállyal kell megküzdeniük, ilyenek lehetnek például a felszínre kerülő konfliktusok, amelyeket testnevelő tanárok az interakciókon keresztül próbálnak orvosolni. A kérdés csak az, hogy a testnevelő tanárok a gyakorlatban miként viszonyulnak a konfliktusokhoz, miként kezelik őket, hogyan viselkednek konfliktusos helyzetekben, figyelembe veszik-e az életkori sajátosságokat, tisztában vannak-e a konfliktuskezelés lépcsőfokaival, pedagógiai, pszichológiai és szociológiai hátterével.

« Előző fejezet Tartalomjegyzék Következő fejezet »

Események

Jelenleg nincs aktuális esemény.

További események... »

Ajánló

A pályázat egyetemi oldala

Sporttudományi és Testnevelési Intézet

Sportközpont

TTK Tanulmányi Osztály

Szentágothai János Szakkollégium

Botanikus Kert

BTK-TTK Könyvtár

Egyetemi Könyvtár

Nyitott Egyetem

Táncoló Egyetem

Univ Pécs

TTK meteorológiai állomás