3.

3. A KONFLIKTUSOK KUTATÁSÁNAK SZAKIRODALMI ÁTTEKINTÉSE

A konfliktusok kutatásának fő területei elsősorban olyan szervezetekre koncentrálódnak, ahol nagy a valószínűsége a főnök – beosztott, illetve a beosztott – beosztott viszony konfliktusainak a megjelenésére. Ezeknek a viszonyoknak a minősége is befolyásolja, hogy a felmerülő konfliktusok közben a résztvevők milyen konfliktuskezelési stratégiákat alkalmaznak. A konfliktusok vizsgálatának szakirodalmi áttekintése a teljesség igénye nélkül főként az iskola, a testnevelő tanár és az edzőképzés, valamint a sport környezetében történt. Elsősorban a tanár – diák, a tanár – szülők, az edző – játékos, az edző – szülők és a játékosok – játékvezetők között létrejövő konfliktusok vizsgálatának módszereire és eredményeire fókuszálva. Az edzések konfliktusainak kutatására azért volt hangsúlyos, mert ezeknek a konfliktusoknak a lefolyása és megoldása bizonyos különbségek figyelembe vételével hasonlóságot mutat a testnevelő tanárok munkája közben is. A külföldi kutatók kutatásainak módszerei és eredményei is látószögbe kerültek, amelyek segítségével jól láthatóak a hasonlóságok és a különbségek az eredmények és a kutatási módszerek tekintetében. Az áttanulmányozott szakirodalom tükrében jól nyomon követhető, hogy a kutatási módszerek kezdeti bizonytalansága egyre inkább határozottabbá válik, amelyet a különböző álláspontok egymáshoz való közeledése okozhat. Megfigyelhető, hogy a kutatók módszerei és vizsgálati mintájuk elemszámai is széles skálán mozognak. A konfliktuskezelési kérdőívek mindkét fajtája fellelhető (állításokon alapuló és szituációs), amelyek előnyeire és hátrányaira a későbbiekben kitérek (lásd 4.1-es alfejezet).

3.1. A hazai szakértők kutatási módszerei és eredményei

A hazai képviselők kutatási módszereit és eredményeit az iskolai környezetből, a testnevelő tanár és edzőképzés területéről, valamint a labdarúgás környezetéből merítettem.

3.1.1. Az iskola környezetében

Az iskolai konfliktusok kutatásánál megfigyelhetjük, hogy a kutatók előszeretettel vizsgálják a tanár – diák kapcsolat viszonyában létrejöhető konfliktusok helyszíneit, okait, megoldásuk mozzanatait (Szekszárdi 1987; Klein–Farkas 1989; Szőke-Milinte 2004; Szatmári és mtsai, 2004; Szabó 2006; Németh 2015a). A tanár – szülők közötti konfliktusok okainak kutatása már kevésbé népszerű (Szabó 2006; Németh 2015b, 2015c).

A következőkben a teljesség igénye nélkül, időrendi sorrendben kerülnek bemutatásra a tanár – diák és a tanár – szülők közötti konfliktusok kutatásának elismert szakemberei és kutatási eredményeik.

A tanár – diák kapcsolat viszonyában

Szekszárdi Ferencné egy longitudinális vizsgálata során 1979-től 1983-ig négy, a szülők szociális rétegeződésében jól elkülöníthető (értelmiségi, szellemi, szakmunkás, segédmunkás), felsőtagozatos osztály jellegzetes konfliktusait kutatta az osztályfőnökök bevonásával (Szekszárdi 1987). A vizsgálat elején, az ötödik osztályban, felmérték az osztályokon belüli kapcsolatok jellegzetességeit, amit a nyolcadik osztályig minden évben megismételtek. Ezzel a szociometriai vizsgálattal nyomon követhetőek voltak azok a csoportdinamikai folyamatok, amelyeket vélhetően az egyes konfliktusszituációk is okozhattak. Emellett az osztályfőnököknek olyan osztálynaplót kellett vezetni, amelyben az osztályban lezajló konfliktustörténeteket kellett feljegyezniük. A nyolcadik osztályban osztályonként 8-10 tanulóval mélyinterjú készült, amelyeket megpróbáltak a feljegyzett konfliktustörténetekbe beilleszteni. A konfliktusszituációk elemzését egy saját maguk által felállított kategorizálás segítségével végezték el. A hét kategóriát (értékcsoport) a következőképp nevezték el: az azonosulók, az alkalmazkodók, a kritikusok, a csatlakozók, a sodródók, az elszakadók és az agresszívek. A kategóriák meghatározása az iskola értékrendjéhez és az osztály kollektivizmusához történő viszonyulás minősége alapján történt. A vizsgálatból kiderült, hogy az egyes értékcsoportokba sorolt tanulók létszáma az évek során különböző változásokon ment keresztül, ami az életkori sajátosságaikkal hozható összefüggésbe. Az esettanulmányok elemzése során egyértelműen igazolódott, hogy a konfliktusokban résztvevő 53 fő közül a kritikus értékcsoportba tartozó 10 fő kezdeményezésére alakultak ki leggyakrabban a konfliktusok. A kritikus értékcsoportba tartozók a következő tulajdonságok alapján kerültek ebbe a kategóriába: minden értékhez fenntartással közelednek, az egyéni érdekeiket gyakran a közösség érdekei elé helyezik, aktív, határozott személyiségek. A konfliktusok természetrajzának elemzése közben bemutatásra kerültek a konfliktusok lehetséges forrásai, a konfliktushelyzetek jellemzői és a konfliktusok fajtái, a konfliktusok megoldásai és hatásai. A kutatásból kiderült, hogy a különböző osztályok alapkonfliktusait az iskola által közvetített értékek és az egyes kategóriákba sorolt tanulók által elfogadott értékek (normák, érdekek, szükségletek) közötti különbségből adódó feszültségek okozzák.

Klein Sándor és Farkas Katalin olyan konfliktusszituációkat írtak le (42 db), ahol a pedagógusok kisebb-nagyobb mértékben frusztrálódtak (Klein–Farkas 1989). A kudarcforrásokat aktív, reaktív, illetve a helyük szerint belső és külső elnevezéssel látták el. A Cluster-analízissel végzett kutatásukban a kudarcforrásoknak kilenc faktorát különböztették meg.

Szőke-Milinte Enikő egy 150 fős, reprezentatív magyar mintán a pedagógusok konfliktuskezelő kultúráját vizsgálta. Hipotézisét a következőképpen fogalmazta meg (Szőke-Milinte 2004: 32): „A pedagógusokat problémamegoldó, kreatív konfliktusszemlélet és konfliktuskezelés jellemzi.” Empirikus kutatásában hat különböző iskolai konfliktusszituációt vázolt fel, amelyek megoldásait a konfliktus-szakirodalomból jól ismert minimális, közepes és leghatékonyabb módszerek közé csoportosította (Benedek 1995). Megállapította, hogy a pedagógusok a diákokkal közös vagy a diákokkal kapcsolatos konfliktusaiban leggyakrabban a leghatékonyabb konfliktusmegoldási módszert alkalmazzák (a konfliktushelyzet tisztázása, önelemzés, a munkacsoport átszervezése, a közös cél megtalálása). Ezzel ellentétben, amikor egyenrangú felekként vesznek részt a konfliktusban, előszeretettel használják a minimális hatékonyságú módszereket (beletörődés, halogatás, meggyőzés, megvásárlás, koalíció alkotása, ráhagyás a másik félre). A kapott eredmények alapján további kérdések fogalmazódtak meg benne:

  1. Mivel magyarázható, hogy a pedagógusok (ugyanazon személy) a problémamegoldás tekintetében teljesen eltérő módon viselkednek a kollégáikkal (szimmetrikus kapcsolat), mint a diákjaikkal (aszimmetrikus kapcsolat)?
  2. A fent említett problémát a pedagógus vezetési tulajdonságának személyiségjegyei (autokrata, demokrata) miként befolyásolják?
  3. A problémahelyzetek sajátosságai mennyire befolyásolják a konfliktusmegoldó stratégiákat?

Az első két kérdésre a választ az Englander–Kovács-féle VATT (vezetői attitűdök) skála felhasználásával adta meg a szerző. Megállapította, hogy a megkérdezettek jelentős részét (71%) a demokratikus személyiségjegyek (12,5-es érték felett) jellemzik. A pedagógusok konfliktuskezelési módszereinek és vezetési stílusuk személyiségjegyeinek összevetéséből azt a következtetést vonta le, hogy a demokratikus személyiségjegyek nem garantálják a hatékony módszerek alkalmazását a konfliktushelyzetekben.

A harmadik kérdésre a magyarázatot három alapvető konfliktusmegoldási stratégia (problémamegoldó, vesztes, győztes) alapján megfogalmazott állításokra (7db) adott válaszokból (igen; többnyire igen; nem tud egyértelműen állást foglalni; többnyire nem; nem) levont következtetések elemzése során kapta meg.

A kérdőívben a következő állítások szerepeltek:

  1. Kitartok véleményem mellett.
  2. Megpróbálok nem gondolni a problémáimra.
  3. Konfliktushelyzetekben megpróbálom megérteni a másik szempontjait.
  4. Kerülöm a társaságát annak a kollégának, akivel rendszerint nem egyezik a véleményem.
  5. Mindenáron megpróbálom saját elképzeléseimet érvényesíteni.
  6. Eltűröm, hogy a másiknak legyen igaza a csend kedvéért.
  7. Megpróbálok beszélgetni azzal a kollégámmal, akivel konfliktusba kerültem.

A problémamegoldó, kreatív szemlélethez tartozó állítások:

3. Konfliktushelyzetekben megpróbálom megérteni a másik szempontjait.
7. Megpróbálok beszélgetni azzal a kollégámmal, akivel konfliktusba kerültem.

A kerülő, elfojtó, „vesztes” szemlélethez tartozó állítások:

2. Megpróbálok nem gondolni a problémáimra.
4. Kerülöm a társaságát annak a kollégának, akivel rendszerint nem egyezik a véleményem.
6. Eltűröm, hogy a másiknak legyen igaza a csend kedvéért.

A győztes, önérvényesítő szemlélethez tartozó állítások:

5. Mindenáron megpróbálom saját elképzeléseimet érvényesíteni.

A kutatás eredményei alapján Szőke-Milinte Enikő a következő megállapításokat tette (Szőke-Milinte 2004: 37): „Vizsgálatunk alapján nem lehet egyértelműen választ adni, arra a kérdésre, hogy hangsúlyozottan milyen konfliktuskezelési szemlélet jellemzi a pedagógusokat. Egyes helyzetekben a megkérdezettek jelentős részét a problémamegoldó, kreatív szemlélet jellemzi, azonban elgondolkodtatóak a más helyzetekben az elfojtással (vesztes) és az önérvényesítéssel (győztes) kapcsolatos eredmények. A viselkedés megnyilvánulását leginkább a helyzet jellegzetessége és a partnerek sajátosságai határozzák meg. Tehát bármennyire is szókimondó valaki, például bizonyos helyzetekben megtartja a véleményét, inkább visszahúzódóvá válik. A demokratikus, kreatív konfliktuskezelés normája tudati szinten mindannyiunk sajátja, a gyakorlatban való érvényesítésére azonban már nincs garancia. Az alternatívák (kerülés, önérvényesítés) néha kevesebb energiát igényelnek és több egyéni haszonnal járnak, így alkalmazásuk szerencsésebbnek tűnik. Úgy gondoljuk, nem lehet megítélni a pedagógusok konfliktuskezelési kultúráját a hagyományosan kialakított konfliktuskezelési módszerek és szemléletek kategorizálása szerint, mert a módszerek, stratégiák önmagukban nem jók vagy rosszak.”

A tanár – szülő kapcsolat viszonyában

A pedagógusok és a szülők nézeteltéréseinek elméleti és kutatásokkal alátámasztott gyakorlati hátterének részletes vizsgálatával Szabó Éva foglalkozott (Szabó 2006). Egy 1999-ben végzett kutatásában 237 fő pedagógust és 182 fő szülőt kérdezett meg a nevelési helyzetek, a nevelési stílusok, a tanárrá válást befolyásoló tényezők és a legkedvesebb és a legkevésbé kedvelt tanár tulajdonságainak tárgyában. 2003-ban egy olyan vizsgálatot is végzett (228 fő tanár), amelyben a siker fogalmának értelmezését, a sikerben szerepet játszó tényezőket, a sikeres emberek tulajdonságait és az iskola és a tanárok szerepvállalását kutatta a tanulók sikeressége tekintetében. A nevelési helyzeteket tartalmazó vizsgálatában a szülőknek és a pedagógusoknak is ugyanarra a 10 konfliktusszituációra kellett válaszolnia úgy, hogy a szülőknek bele kellett élnie magukat a pedagógus szerepkörébe. A konfliktusszituációkat a szabályszegés fajtáinak elkülönítése alapján állította össze (Smetana 1994). Ennek megfelelően a válaszokba rejtett konfliktusok okait a morális, a konvencionális, a veszélyes viselkedés és a személyes szabadság megsértése alapján fogalmazta meg. A válaszokból azt a következtetést vonta le, hogy az alkalmazott konfliktuskezelési stratégiákat a szituációk jellegzetességei erősen befolyásolják, így azokat külön kell értékelni. A szülők és a tanárok véleménye néhány eset kivételével nagyon hasonló volt. A kutatások eredményeit figyelembe véve megállapítja, hogy a konstruktív együttműködés a leginkább elfogadott hozzáállás, az elkerülés (passzivitás) pedig a legkevésbé. Ez azt jelenti, hogy a nevelőknek érdemesebb aktívan részt venni a problémák irányításában, mint egyszerűen elkerülni őket. A konfliktuskezelés közben véleménye szerint a következő lépéseket érdemes betartani (Szabó 2006: 83): „A konfliktushelyzetekben arra kell törekedni, hogy első lépésben tisztázzuk, hogy lehetséges-e a nyertes–nyertes, azaz a problémamegoldó módszert alkalmazni, és ha megbizonyosodtunk róla, hogy nem, akkor más stratégiát kell választani.”

A testnevelés óra környezetében

Szatmári Zoltán, Katona Zsolt és Vass Miklós arra keresték a választ, hogy a tanulók viselkedését a testnevelés óra konfliktusos helyzeteiben a szülők vagy a testnevelő tanár nevelési stílusa befolyásolja-e jobban (Szatmári és mtsai 2014). Vizsgálatukban a SZTE JGYTF Gyakorló Általános Iskolájának 112 tanulója vett részt (52 leány, 60 fiú). Kutatásuk első lépésében konfliktustörténeteket gyűjtöttek azoktól a testnevelő tanároktól, akik már nagyobb tanítási tapasztalattal rendelkeztek. A történetek alapján összeállítottak egy olyan 6 szituációból álló kérdőívet, amelyek válaszaiba az Ungárné-féle nevelési stílusokat rejtették el (Ungárné 1978). A szituációk a magatartásra, a megértésre, a gyermekszeretetre, a türelemre, a testnevelő tanárok együttérzésére és pedagógiai tapintatukra vonatkoztak. A válaszadók két megoldás közül is választhattak, hogy a kevert stílusok is felszínre kerülhessenek. Az eredményekből kiderült, hogy a tanulók fele a testnevelő tanáruk, egyharmaduk pedig valamelyik szülő konfliktuskezelő magatartását másolja. A testnevelő tanár oktató-nevelő tevékenységét a többség az édesanyjuk nevelési stílusával hozta párhuzamba. A fiúk és a lányok is többségében a restriktív-kooperatív válaszokat jelölték meg, ami nyilvánvalóan a testnevelés óra sajátosságainak köszönhető. Végezetül arra az álláspontra jutottak, hogy a gyermekek többségénél az iskolai környezet, melyben kiemelt szerep jut a testnevelő tanárok konfliktuskezelésének, erősebben fejti ki hatását, mint a családi háttér. Ehhez viszont szükséges lenne a testnevelés szakos hallgatók és a testnevelő tanárok konstruktív konfliktuskezelésének a fejlesztésére.

A testnevelés órákon előforduló konfliktusterekkel, a leggyakoribb konfliktusok okaival és a testnevelő tanárok konfliktuskezelő stratégiáival kapcsolatban magam is végeztem mélyinterjús vizsgálatokat különböző iskolatípusban tanító testnevelő tanárokkal (Németh 2015a, 2015b, 2015c). A vizsgálati minta kiválasztása tudatosan történt, a megkérdezettek között voltak olyanok, akik a testnevelő tanári életpályájuk kezdetén, közepén és a vége felé jártak. A mélyinterjú közben arra kértem a résztvevőket, hogy ismertessék a munkájuk során előforduló leggyakoribb konfliktusaiknak a helyeit és az okait a diákjaikkal és a diákok szüleivel kapcsolatban, valamint, hogy milyen módszereket alkalmaztak a konfliktusaik kezelésére. Kiderült, hogy a testnevelő tanároknak speciális konfliktusmegoldó stratégiái vannak, amelyek később kerülnek ismertetésre (lásd 6. fejezet).

3.1.2. A testnevelő tanárképzés és edzőképzés környezetében

A testnevelő tanár és az edzőképzésben résztvevő hallgatók körében több felsőfokú oktatási intézményben dolgozó oktató is végzett kutatásokat a konfliktuskezelés témakörében (Kormosné 1984, 1985; Szatmári 2003; Acsai–Majoross 2003; Németh 2007a, 2007b).

Kormosné Acsai Irén a Testnevelési Főiskola harmadéves nappali tanárszakos hallgatói körében egy 10 általános nevelési konfliktushelyzetet tartalmazó két különálló kérdőívet töltetett ki (Kormosné 1984). A kérdőívek a konfliktusszituációkra adott válaszokba rejtett „tiszta” vagy „kevert” nevelési stílusokban különböztek. A tiszta értékelési rendszerbe az agresszív, a restriktív, a kooperatív, az inerciás és az indifferens, míg a kevertbe az agresszív – restriktív, az agresszív – inerciás, az indifferens – restriktív, a restriktív – kooperatív, a kooperatív – restriktív és a kooperatív – inerciás nevelési stílusok tartoztak (Ungárné 1978). A kérdőívnek mindkét változatát kitöltötték a hallgatók egy hónapos különbséggel, ennek megfelelően a nappali tagozatos vizsgálati minta 176 főnek tekinthető. A kevert változatot a középfokú edzői tanfolyam 66 hallgatója is megoldatta. Az adatok elemzéséből kiderült, hogy a „tiszta” és a „kevert” típusú válaszok rangsorai majdnem megegyeztek és nem mutattak különbséget sem a tanárszakos hallgatók és az edzőjelöltek, sem a nemek vonatkozásában. A kitöltők közül többen jelezték, hogy a kérdőívben megfogalmazott általános konfliktushelyzetekbe nem mindig tudták beleképzelni magukat, mert a testnevelés órák jellege, felépítése és lefolyása is merőben eltér az elméleti órákétól.

A hallgatók észrevételei és a vezető testnevelő tanárokkal végzett interjúk tapasztalatai alapján további kutatásában a kutató előtérbe helyezte a testnevelési konfliktushelyzeteket tartalmazó kérdőíveket.

Kormosné Acsai Irén a Testnevelési Főiskola középfokú edzői tanfolyamán résztvevő 51 fő hallgató 10 testnevelési konfliktushelyzetekre adott válaszait az Ungárné-féle nevelési stíluskategóriákkal és a Rosenzweig-féle frusztrációs teszt (PFT) szabadon alkalmazott kategóriáival is elemezte (Kormosné 1985). Az elemzések közben arra kereste a választ, hogy a kétféle kiértékelési rendszer eredményeiben milyen hasonlóságok és különbségek vannak. Kutatómunkájában arra törekedett, hogy közelebb kerüljön a leendő edzők személyiségéhez és pályaalkalmasságuk előrejelzéséhez. A PFT (Picture Frustration Test) kiértékelési módszert előnyösebbnek tartja, mert a vizsgált személyről egy átfogóbb képet ad. Ennek megfelelően megállapítja, hogy nem az a döntő, hogy az adott személyiségnek vannak-e agresszív mozdulatai, hanem az, hogy ezek a többi reakcióhoz képest milyen arányban fordulnak elő.

Szatmári Zoltán a Szegedi Tudományegyetemen végzős testnevelés szakos hallgatók konfliktusmegoldó képességeit vizsgálta egy testnevelő tanári szerepjáték tükrében (Szatmári 2003). Kérdőíves kutatásában tíz testnevelés órai szituációt vázolt fel, amelyekben a tanuló – szülő kapcsolat minőségét, a fizikai durvaságot, a gyűjtőszenvedélyt, a fegyelmezetlenséget, a diszkriminációt, az árulkodást, az inaktivitást, a csalást, a balesetet és az értetlenséget igyekezett konkrét esetek alapján jellemezni. Az öt válaszadási lehetőség közül egyet kellett kiválasztani, amelyek a konfliktuskezelés nevelési stílusainak, Ungárné Komoly Judit által megfogalmazott dimenziói mentén (agresszív, restriktív, kooperatív, inerciás, indifferens) a szerző által kerültek megfogalmazásra (Ungárné 1978). A kutatás érdekessége, hogy a válaszadók (64 fő) nem önmagukat, hanem csoporttársaik személyiségét képzelték bele a szituációkba. A kérdőív kitöltési útmutatója erre határozott utalást adott: „Megkérlek, hogy képzeld bele magad csoporttársaid személyiségébe, és – szerinted – a társaidra leginkább jellemző konfliktusmegoldás sorszámát írd le (nevük után) szituációként.” A kutató szerint erre azért volt szükség, mert közvetlen szerepjáték esetén a hallgatók válaszaikban igyekeznek a pedagógiai – pszichológiai elvárásoknak megfelelni. A kutatás eredményeiből azt a következtetést vonta le, hogy a konfliktuskezelés területén a végzős hallgatóknak kevés a hozzáértésük, az eredeti feladatmegoldó képességük, pedagógiai fantáziájuk. Ebből az következik, hogy a képzés során nagyobb hangsúlyt és több energiát kell fektetni a pedagógiai – pszichológiai képességek fejlesztésére.

Acsai Irén és Majoross Kinga a Semmelweis Egyetem Testnevelési és Sporttudományi Karának (TF) oktatói a Thomas–Kilmann Kérdőív (TKI) segítségével végzett kutatásokat a TF hallgatóinak körében (Acsai–Majoross 2003). A 200 fős vizsgálati minta konfliktuskezelési stratégiáit (versengő, problémamegoldó, kompromisszumkereső, elkerülő, alkalmazkodó) térképezték fel férf – nő, sportoló – nem sportoló, egyéni – csapatsporttal foglalkozó és testkontaktussal járó és nem járó sportágakat űzők vonatkozásában. A kérdőív kitöltése előtt meg kellett becsülni mindenkinek a saját konfliktuskezelési stratégiáját. Az eredményekből azt a következtetést vonták le, hogy a testnevelő tanárok és az egészségtan tanárok alkalmazkodóbbak, mint a szakedzők és a humánkineziológusok, a szakedzők versengőbbek, mint a többi szak hallgatói, a csapatsportágakat űzők alkalmazkodóbbak, mint az egyéni sportolók, a küzdősportot űzők kevésbé alkalmazkodók, a testkontaktus nélküli sportágakat űzők kompromisszumkeresőbbek. A nemek tekintetében a férfiak versengőbbek, mint a nők, a becsült és a mért értékek közül a problémamegoldó és a kompromisszumkereső stratégia között volt a legnagyobb az eltérés. Ennek okát abban látták, hogy a hallgatóknak önismereti, illetve önértékelési hiányosságaik vannak, illetve az is lehet, hogy egy-két kategória rosszul értelmezhető számukra. Összegzésként megállapították, hogy a kérdőív nagyon hasznos a pályára való felkészülés identifikációs folyamatában, a személyiség fejlesztésében és az önismeret elmélyítésében.

A Pécsi Tudományegyetem testnevelés szakos, nappali tagozatos hallgatóinak körében magam is végeztem két felmérést (Németh 2007a, 2007b). A kutatásaimban a Management Decision Making, Ternovszky Ferenc által magyarra fordított kérdőívet használtam. A kérdőív ötfokozatú skálán 20 tétellel méri a következő konfliktuskezelési stratégiákat: versengő, alkalmazkodó, elhárító, kompromisszumkereső, együttműködő. A konfliktuskezelési stratégiák skálaértékei 4-20-ig terjedhetnek (Ternovszky 2000).

Az első vizsgálat alanyai a 2006/2007-es tanév testnevelés szakos, nappali tagozatos hallgatói voltak (n=237). A 303 fős alapsokaságból minden évfolyamon (Testnevelő-edző 1. évf. BSc; Testnevelő tanár 2., 3., 4. évf.) 70% feletti megkérdezést sikerült elérnem. Az adatokat matematikai-statisztikai módszerrel, SPSS szoftver segítségével dolgoztam fel.

A második kutatás alanyai a Pécsi Tudományegyetem 2006/2007 2. félévének testnevelés szakos, nappali és levelező képzésben résztvevő, végzős hallgatói voltak (nappali: Testnevelő tanár 4. évf; levelező: Levelező főiskola 3. évf., Levelező egyetem 4. évf., UDSZ 2. évf., KIEG 2. évf.). A 163 fő végzős hallgatóból 127 főt sikerült felmérni, amelyből 74 fő nappali és 53 fő a levelező képzésben vett részt. Minden végzős évfolyamon sikerült az alapsokaságot 70% feletti mintavétellel lekérdezni. Az adatokat matematikai-statisztikai módszerrel, SPSS szoftver segítségével dolgoztam fel.

A két kutatás eredményeinek összevetéséből a következő megállapítások vonhatók le:

  1. A végzős hallgatók konfliktuskezelési stratégiái nagymértékben követik az egész populáció mintázatát.
  2. Az életkor a konfliktuskezelési stratégiákra különböző módon fejti ki hatását a nemek tekintetében. Míg a női hallgatók kompromisszumos képessége az életkor előrehaladtával növekszik vagy legalább is hasonló szinten marad, addig a férfiak versengése csökkenő tendenciát mutat. Ez a végzős hallgatókra is igaz.
  3. A versenyszerű sportolás kedvezően hat a hallgatók konfliktuskezelő stratégiáira.

Módszerét tekintve a második kutatás újdonságaként elmondható, hogy a hallgatóknak meg kellett becsülniük saját konfliktuskezelési stratégiájukat. A következő önbecslési értékeket kaptam: együttműködő: 61,26%; tárgyaló: 24,32%; alkalmazkodó: 7,21%; versengő: 6,31%; elhárító: 0,9%.

Megállapítható, hogy a végzős hallgatók közel kétharmada konfliktusos szituációkban előszeretettel használná az együttműködő, problémamegoldó stratégiát. Véleményem szerint a másik fél szándékainak a figyelembe vétele a legmegfelelőbb konfliktuskezelési módszer, amellyel a végzős hallgatók többsége is egyetértett. Sajnos a gyakorlatban a másik fél viselkedése és a szituáció jellegzetessége miatt nem mindig érvényesíthető ez.

Vass Nikolett pedagógiai szakos hallgató egy 6 főből álló fókuszcsoportos vizsgálatot végzett, amelyben egy szülőpár, két középiskolai tanár és két egyetemi hallgató vett részt (Vass 2009). Az egyetemi hallgatók közül az egyik végzős pedagógiai szakos hallgató volt. A csapattagok (2 nő és 4 férfi) nem tudták, hogy milyen szempontok alapján kerültek kiválasztásra. A két és fél órás beszélgetést a tölcsértechnikával végrehajtott kérdésekre adott válaszok gerjesztő hatása okozta. A moderátor kérdései a konfliktus értelmezésére, hat különböző iskolai konfliktusszituációra, az emlékekben megmaradó pozitív és negatív konfliktusokra, ezek összehasonlítására, a konfliktuskezelési módszerekre és konfliktuskezelés tanításának iskolai szerepvállalására fókuszálódtak. A konfliktus fogalmának meghatározására metafora mondatbefejezést használt. A konfliktusokat olyan tárgyakhoz vagy fogalmakhoz hasonlították, amelyeknek pozitív és negatív értelmezése is lehet (autó, házasság, bumeráng, veszekedés). Felszínre kerültek a konfliktust kiváltó okok és a résztvevők konkrét konfliktustörténeteket is elmeséltek, melyeket később a kutató részletesen elemezhetett.

3.1.3. A labdarúgás környezetében

A labdarúgás környezetében az edző – játékos – szülők közötti konfliktusok egyelőre csak részben kerültek a tudományos igényű kutatások látókörébe, habár a média számtalan olyan esetről tájékoztat bennünket, amelyek hírértékét valamely felnőtt csapatnál előforduló konfliktus okozza. Gondoljunk csak az élvonalbeli gyakori edzőváltásokra, az edzők és a játékvezetők, az edzők és a játékosok, vagy a játékosok egymás közötti konfliktusaira. A fent említett interakciók konfliktusait kutató magyar szakemberek vonatkozásában megállapítható, hogy kutatási módszereiket a változatosság sokszínűsége jellemzi (Bartha 2006a, 2006b; Bartha és mtsai 2006; Majó 2009; Németh 2005a, 2005b, 2006a, 2006b, 2006c, 2006d, 2006e, 2011a, 2011b, 2011c, 2011d, 2014; Szitó 2010).

A játékvezető – játékos kapcsolat viszonyában

Bartha Csaba európai labdarúgó játékvezetők konfliktuskezelési képességeit vizsgálta egy 1978 fős mintán (Bartha 2006a). A vizsgálatában 1737 fő játékvezető és 241 fő játékvezetői asszisztens vett részt. A játékvezetői csoportok tagjainak (FIFA, Országos, NB III., Megye I., Megye II., Megye III) konfliktuskezelő stratégiáit elemezte, majd összehasonlította azokat. A vizsgálatból azt a következtetést vonta le, hogy a magasabban kvalifikált férfi játékvezetők, illetve asszisztensek kevésbé versengőek, mint az alacsonyabb osztályokban tevékenykedő kollégáik. Ők inkább az alkalmazkodó konfliktuskezelő stratégiát alkalmazzák. A női játékvezetők esetében (78 fő) csak a versengő stratégia vonatkozásában, az országos és megyei csoport között diagnosztizált szignifikáns különbséget. A kutatást a Management Decision Making, Ternovszky Ferenc által magyarra fordított kérdőív segítségével végezte el (Ternovszky 2000). A FIFA minősítésű játékvezetőknek (8 férfi, 6 női játékvezető, 10 férfi játékvezetői asszisztens) a kérdőív eredeti, angol változatát kellett kitölteni. A kérdőív ötfokozatú skálán 20 tétellel méri a következő konfliktuskezelési módokat: versengő, alkalmazkodó, elhárító, kompromisszumkereső, együttműködő. A konfliktuskezelési stratégiák skálaértékei 4–20-ig lehetnek. A kérdőív minden tekintetben megfelelt az elsődleges tesztkritériumoknak.

Ugyanezt a kérdőívet használta PhD dolgozatában (Bartha 2006b), melynek egyik fejezetében a labdarúgó játékvezetők és asszisztensek konfliktuskezelő stratégiáit elemezte egy 2098 fős mintán, mely magában foglalta a teljes hazai játékvezető populációnak a 83%-át. A megnövekedett elemszám egy új játékvezetői csoport bevonásának köszönhető (utánpótlásban bíráskodók). Megállapította, hogy a versengő konfliktuskezelési stratégia az alacsonyabb osztályú játékvezetőket, illetve a játékvezetői asszisztenseket jellemzi. Ez azt is jelenti, hogy ők sokkal inkább akarják érvényesíteni saját akaratukat a konfrontációban szemben állóval. A nők esetében (86 fő) csak a versengő konfliktuskezelő stratégiában talált statisztikailag különbséget az egyes csoportok (FIFA, Országos, Megyei) eredményei között. Ezt a szerző azzal magyarázta, hogy ebben a férfi dominanciájú szakmában a nőknek a versengő, önérvényesítő konfliktuskezelést kell alkalmazni, hogy bizonyítsák alkalmasságukat és a ranglétrán előbbre tudjanak kerülni. Egy másik munkájában, több szerzővel közösen, a játékvezetők és a játékvezetői asszisztensek konfliktuskezelő képességeiben rejlő hasonlóságokat és különbségeket vizsgálta (Bartha és mtsai 2006).

Az edző – játékos kapcsolat viszonyában

Első vizsgálatomban (13-15 éves játékosokból álló 109 fős minta) egy általam szerkesztett kérdőív segítségével az edző – játékosok közötti konfliktusok helyeire, okaira és végkifejletükre kérdeztem rá (Németh 2005a). Nem volt meglepő, hogy a legtöbb konfliktus a mérkőzések utáni első edzésen történt, hisz az edző ekkor értékeli a csapat és a játékosok mérkőzésteljesítményét. Amennyiben a játékosok önértékelése és az edzői értékelés lényegesen különbözik, igen nagy a valószínűsége a konfliktusok létrejöttének. A másik leggyakoribb ok az edzők durva hangvételű kommunikációja volt. Az edzők konfliktuskezelési módszerei között sorrendben a következők szerepeltek: a játékosok egyidejű futtatása, magyarázat a csapat előtt, a fekvőtámasz, a dorgálás és a négyszemközti beszélgetés. Ebből azt a következtetést vontam le, hogy az edzők nem mindig tudják a szituációhoz illő konfliktuskezelési eljárásokat alkalmazni, amelyek közül több is ellenkezik a saját véleményemmel.

Az edző – szülők közötti konfliktusok leggyakoribb okait egy 8 fős edzői mintán, mélyinterjús vizsgálattal kutattam, ebből kiderült, hogy az edzők a szülőkkel a gyermekük mérkőzésen játszott időmennyisége és a gyermekük nem megfelelő poszton történő játszatása miatt kerültek leggyakrabban konfliktusba.

A kutatás eredményei lehetővé tették, hogy a következő vizsgálatomban az edző – játékos közötti konfliktusok kezelésének jelentőségét mélyrehatóbban vizsgáljam (Németh 2005b), amelyből az is kiderült, hogy az edzéseken történő csapatalakítás közben is gyakoriak a konfliktusok, ezért vizsgálatokat végeztem ebben a témakörben is. A következtetéseimet 126 edzéslátogatásból és 14 edzővel készített interjúból vontam le. A vizsgálat során bemutattam azokat a csapatalakítási módszereket, amelyek tudatos használata az összeütközések megelőzéséhez vezethet. A felszínre került konfliktusok megoldásának egyik lehetséges formája a játék leállítása közben történő, a közel azonos képességű csapatok kialakításához szükséges játékosok cseréje (Németh 2006a). A kapott eredmények felhasználásával lehetőségem nyílt a kialakult konfliktusok pedagógiai és pszichológiai hátterének a magyarázatára, amellyel megindokoltam az egyes módszerek létjogosultságát (Németh 2006b).

Témavezetőként Majó Ádám testnevelő – edző szakos hallgató munkáját segítettem, aki az edzők és a játékosok közötti konfliktushelyzetek jellegzetességeit vizsgálta a Makó FC NB II -es labdarúgó csapatának környezetében (Majó 2009). Az általa szerkesztett kérdőíves kutatás során 4 korosztályos csapat (U13, U15, U17, U19) 63 fő játékosát kérdezte meg az edzőikkel létrejött konfliktusaik, a labdarúgáshoz való viszonyulásuk és az edzőjükről alkotott véleményük tárgyában. A négy korosztályos csapat játékosainak 87,6%-a töltötte ki a kérdőíveket. A legkisebb részvételi arány az U13-as korosztálynál volt, ahol a 16-os keretből 13 játékos vett részt a kutatásban. A konfliktusok előfordulásának gyakoriságával kapcsolatban arra a megállapításra jutott, hogy a legtöbb edző – játékos közötti konfliktus annál a csapatnál volt, ahol az edző pedagógiai szaktudása megkérdőjelezhető. Mivel az edzők mindegyike UEFA B licenccel rendelkezett, ezért a pedagógiai felkészültség eltérő színvonalának egyik lehetséges okát, az iskolai végzettségek különbségének tulajdonította (egyetemi agrármérnöki, szakmunkásképző, érettségi, főiskolai testnevelő tanári). A kutatás eredményeit óvatosan kell kezelni a pedagógiai felkészültség összetettsége miatt (lásd 2.5.5.-ös alfejezet).

Az edző – szülő kapcsolat viszonyában

Az edzők a szülőkkel leggyakrabban akkor kerülnek konfliktusba, ha sérelem éri a gyermeküket, és ezt az edző nem a legmegfelelőbb úton próbálja kezelni. Bizonyítást nyert, hogy a szülőket legérzékenyebben az érinti, hogy gyermekük mennyi időt játszik a tétmérkőzésen. Sajnos az eredménycentrikusság rányomja a bélyegét az edzők viselkedésére, így ha a csapat vesztésre áll, nem igazán merik felvállalni a gyengébb képességű cserejátékosok pályára küldését. Ezt a cserejátékosok szülei nem minden esetben fogadják el, amit az edző tudomására is hoznak. Az edzőnek mindig a szituációhoz kell alkalmazkodnia és a döntéseiért felelősséget vállalnia. A konfliktusok előfordulásának számát azzal csökkentheti, ha a döntései mögött álló szakmai érveket nyugodt körülmények között a szülők tudomására hozza (Németh 2006d).

Az edző – szülők közötti konfliktusok leggyakoribb okainak a feltérképezését a szülők kérdőíves anonim megkérdezésével és az edzők mélyinterjús vizsgálatával végeztem el. A vizsgálati mintám 129 fő, 13-15 éves játékosok szüleiből és 16 fő edzőből tevődött össze. A megkérdezett szülők 71%-a került már konfliktusba a gyermekük cserejátékosként történő szerepeltetése miatt, és 24%-a került konfliktusba a nem megfelelő poszton történő játszatás miatt (Németh 2006e).

A fent említett két kutatásból (Németh 2006d, 2006e) azt a következtetést vontam le, hogy a szülők többsége elfogadja az edzők szaktudását, de szeretnék, ha a gyermekük is megfelelő időmennyiséget tölthetne a pályán, biztosítva neki a fejlődési lehetőséget. A kutatásaim eredményei alátámasztották, hogy ugyanazon edzők, akik a kapus poszt tekintetében előszeretettel alkalmazták az egyenlő időmennyiségű játszatás elvét, a mezőnyjátékosok cseréjénél már megfeledkeztek róla. Ez pedig a szülők részéről konfliktust kiváltó ok lehet. Ez ellen az edző úgy védekezhet, hogy a cserejátékosoknál is hasonlóan alkalmazza kapusoknál jól bevált módszert, természetesen a szabályok adta kereteken belül. Ellenkező esetben az érintett cserejátékosokat a szülők elviszik az egyesületből. Az is kiderült, hogy az edzők nem minden esetben tudták alkalmazni az adott helyzethez leginkább illeszkedő konfliktuskezelési módszereket.

Az edző – játékos – szülő – kapcsolat viszonyában

Az edző – játékos – szülő kapcsolat viszonyában több kutatást is végeztem (Németh 2011a, 2011b, 2011c, 2011d). Ezek közül a disszertációm alapjául szolgáló keresztmetszeti, anonim, kérdőíves vizsgálat emelhető ki, amelyben a 2010/2011-es év Magyar Nemzeti Labdarúgó Bajnokság 73 csapatának 582 fő utánpótlással foglalkozó edzője (U6-U19) vett részt (Németh 2011d). A minta reprezentatív, ezért az eredmények kiindulási pontként szolgálhatnak a hasonló témájú kutatásoknak. Meg kell azonban jegyezni, hogya 2010 novemberében felvett adatok elemzése egy helyzetkép kialakítását teszik lehetővé, a megállapítások és a következtetések hosszabb időtávra is érvényesek lehetnek, mert az edzők több éves, illetve évtizedes tapasztalatait tükrözik. Az NB I-ből 173 fő, az NB II-ből 206 fő és az NB III-ból 203 fő válaszolt az edzéseken és a mérkőzéseken létrejövő konfliktusok helyeivel és okaival, az oktató-nevelő tevékenységgel és az 5 db edző – játékos és az 5db edző – szülők közötti konfliktusszituációval kapcsolatos kérdésekre (1. melléklet). A szakirodalom tanulmányozása során felszínre került adatok és a kutatásom eredményei is azt igazolják, hogy a konfliktuskezelő stratégiát több tényező is befolyásolja. Ezek egy része a résztvevők személyiségjegyeivel, képzettségével, szociális hátterével, életkorával, a résztvevők egymáshoz való viszonyával, a másik rész pedig azzal a környezettel és szituációkkal hozható összefüggésbe, ahol az ütközések lezajlanak. Ezért a konkrét konfliktusszituációk megoldása előtt arra is rákérdeztem, hogy az edzések és a mérkőzések közben melyek azok a konfliktusterek, ahol az edzők eddigi tapasztalataik alapján a legtöbb konfliktussal szembesültek. Azt is megvizsgáltam, hogy az iskolai és az edzői képesítés, a pedagógiai végzettség, a testnevelő tanári végzettség, a labdarúgó múlt és az edzői tapasztalat hogyan befolyásolja a konfliktuskezelő stratégiák megoszlását a különböző szituációkban. A felszínre került adatokkal kapcsolatban meg kell említeni, hogy azok az edzők nézőpontját tükrözik, ami nyilvánvalóan eltér a játékosok, vagy a szülők véleményétől. Az eredményeket a konfliktusok leggyakoribb helyeinek és okainak, az oktató nevelő tevékenység legfontosabb tényezőinek és az egyes szituációkhoz tartozó konfliktuskezelő stratégiáknak az ismertetésével összegzem.

A konfliktusok helyei

Az edző – játékos és az edző – szülők közötti konfliktusok helyeit az edzések és a mérkőzések történeti lefolyásának tükrében, korosztálycsoportonként külön-külön vizsgáltam (U6-U12; U13-U19):

Az edzéseken történő edző – játékos közötti konfliktusok leggyakoribb helyei

Leggyakrabban az edzések fő részében, a kétkapus játék közben fordultak elő a konfliktusok, emellett gyakoriak az összeütközések az edzések fő részében a kis játékok közben, az edzések bemelegítő részében, valamint a vesztes mérkőzés utáni első edzésen a mérkőzés értékelésekor. A korosztálycsoportokat külön elemezve kiderült, hogy az idősebb korosztályok (U13-U19) esetében gyakoribbak voltak az edző – játékos közötti konfliktusok. A csapatválasztás közbeni konfliktusok azonban gyakrabban fordultak elő az alacsonyabb korosztályoknál.

A mérkőzéseken történő edző – játékos közötti konfliktusok leggyakoribb helyei

A felszínre került adatok alapján bebizonyosodott, hogy a mérkőzéseken, a mérkőzések szünetében és a mérkőzések után előforduló konfliktusok számát a mérkőzés pillanatnyi és végeredménye nagyban befolyásolta. A legtöbb konfliktus a vesztésre álló mérkőzések szünetében, a vesztésre álló mérkőzéseken a játék közben, és a vereséggel végződött mérkőzések után történt. A mérkőzések szüneteiben történő konfliktusokkal kapcsolatban megállapítható, hogy azok az eredmény állásától függetlenül (győzelem, döntetlen, vereség) minden esetben felülmúlták a játék közbeni konfliktusok számát. Megfigyelhető, hogy a korosztályok előrehaladtával itt is növekszik a konfliktusok száma, ami a fokozódó teljesítményelvárásnak köszönhető. Mindkét korosztálycsoportban a legtöbb konfliktus a vesztes mérkőzések szünetében keletkezett. A nagy különbség annak tulajdonítható, hogy az idősebb korosztályok edzői a fokozódó teljesítménykényszer miatt kevésbé fogadják el, hogy a csapatuk vereséggel távozzon a pályáról.

Az edzéseken történő edző – szülők közötti konfliktusok leggyakoribb helyei

Az értékekből kiderül, hogy a legtöbb edző – szülők közötti konfliktus közvetlenül az edzések után keletkezik. Az alacsonyabb korosztályoknál a magasabb értéknek az lehet az oka, hogy a szülők az edzések végére általában már megérkeznek a gyermekeikért és így lehetőségük van az edzővel személyesen megbeszélni a nézeteltéréseket. A fiatalabb korosztályok szülei a vereséggel végződött mérkőzés utáni első edzésen gyakrabban kerültek konfliktusba, mint az idősebb korosztályok szülei. A korosztálycsoportok vonatkozásában megállapítható, hogy az edzéseken az edző – szülők közötti konfliktusok a korosztályok növekedésével csökkenő tendenciát mutatnak. A konfliktusok számának csökkenését az is okozhatja, hogy a játékosok egyre kevésbé veszik igénybe a szülői kíséretet és a részvételt is az edzéseken. A másik indok az lehet, hogy a játékosok önállósodásával a konfliktusaikat is igyekeznek külső segítség nélkül megoldani.

A mérkőzéseken történő edző – szülők közötti konfliktusok leggyakoribb helyei

A legtöbb konfliktus a vereséggel végződött mérkőzések után közvetlenül történik. Az értékekből kiderül, hogy a fiatalabb korosztályok edzői a mérkőzéseken gyakrabban kerültek konfliktusba, mint az idősebb korosztályok edzői. Ennek az lehet az oka, hogy a fiatalabb korosztályok szülei a vereséget éppoly nehezen viselik el, mint a gyermekeik. A vereség okát általában az edzők rossz taktikai felfogásának, illetve a rossz cseréknek tulajdonítják. A gyermekük játékával szemben nagyon elfogultak, ezért őket, kevés esettől eltekintve, ritkán hibáztatják. A vereség kellő indokot szolgál ahhoz, hogy nemtetszésüket kinyilváníthassák. Az idősebb korosztályok szülei már a gyermekük fiatalabb korában jelezték a mérkőzésekkel kapcsolatos nézeteltéréseiket, amelyek nagy valószínűséggel az edzők igyekeztek is kezelni. Problémát a gyakori edzőváltások okozhatnak, ami miatt a régi edzővel kötött megállapodások érvényüket vesztik.

A konfliktusok leggyakoribb helyeivel kapcsolatban megállapíthatjuk, hogy az edzők a játékosokkal az edzéseken a kétkapus játék közben, illetve a vesztésre álló mérkőzések szünetében, a szülőkkel szemben az edzések után közvetlenül, illetve a vereséggel végződött mérkőzések után közvetlenül kerültek konfliktusba.

A konfliktusok okai

Az edző – játékos és az edző – szülők közötti konfliktusok okait az edzések és a mérkőzések történeti lefolyásának tükrében, korosztálycsoportonként, külön-külön vizsgáltam (U6-U12; U13-U19):

Az edzéseken történő edző – játékos közötti konfliktusok leggyakoribb okai

A leggyakoribb konfliktusok a bemelegítő gyakorlatok nem megfelelő intenzitású végrehajtása, a rosszul végrehajtott technikai-taktikai megoldások, a játékostárs teljesítményének kritizálása és a késés miatt történtek. A kérdőívben felsorolt konfliktust kiváltó okok három kivételtől eltekintve az idősebb korosztályoknál ritkábban jelentkeztek. A három kivétel a helytelen megszólítás, a csapatválasztó személy kijelölése és a kétkapus játék közbeni verekedés, melyek véleményem szerint a fiatal játékosok életkori sajátosságainak köszönhetőek. A korosztálycsoportonkénti okok gyakoriságának legnagyobb különbsége a késésnél és a rendszertelen edzéslátogatásnál jelentkezett. Az idősebb korosztályoknál gyakoribbak a késésből és a rendszertelen edzéslátogatásból adódó konfliktusok, amelyek véleményem szerint a játékosok más irányú leterheltségének köszönhetőek.

A mérkőzéseken történő edző – játékos közötti konfliktusok leggyakoribb okai

A konfliktusok leggyakrabban a rosszul végrehajtott technikai-taktikai megoldások, a gólhelyzet kihagyásaa cserepadon elhelyezkedő játékosok fegyelmezetlensége, játékostárs teljesítményének kritizálása és a késés miatt keletkeztek. A hibás technikai-taktikai megoldásokkal, a gólhelyzet kihagyásával és a késéssel szemben az idősebb korosztályok edzői kevésbé elnézőek. A fiatalabb korosztályok játékosainak a fegyelmezése a cserepadon kicsivel hangsúlyosabban jelentkezik. Megfigyelhető, hogy a mérkőzéseken a bemelegítést mindkét korosztálycsoportnál a játékosok fegyelmezettebben hajtják végre, mint az edzéseken. A játékostárs által elkövetett hibák kritizálása mindkét korosztálycsoportban a mérkőzéseken kevésbé hangsúlyosan jelentkezik.

Az edzéseken történő edző – szülők közötti konfliktusok leggyakoribb okai

A leggyakoribb konfliktusokat a szülők elfogult utasításai okozták. A fiatal korosztályoknál azért gyakoribb ez a konfliktus, mert a gyermeküket edzésre kísérő szülők azonnal reagálnak a gyermeküket érintő igazságtalannak vélt eseményekre. Az edző sportszakmai és pedagógiai hozzáértését is gyakrabban kritizálják, mint az idősebb korosztályok szülei. A nem megfelelő stílusú szülői utasítások elkerülése némiképp csökkenthető, ha az edzők erre a szezon kezdetén felhívják a szülők figyelmét. A gyermeküket edzésre kísérő fiatalabb korosztályok szülei a történéseknek közvetlen szemtanúi, így azok valódisága megkérdőjelezhetetlen számukra, ami egy biztos fellépés alapját teremti meg a vitában.

A mérkőzéseken történő edző – szülők közötti konfliktusok leggyakoribb okai

A leggyakoribb konfliktusok a szülők elfogult utasításai és a gyermekük cserejátékosként pályán eltöltött kevés ideje és a gyermek szerepköre (posztja) miatt alakultak ki. A felsorolt konfliktuskiváltó okok a fiatalabb korosztályoknál (U6-U12) gyakoribbak, mert a fiatalabb korosztályok szülei elfogultabbak gyermekükkel kapcsolatban és érzékenyebben érinti őket a gyermekük cserejátékosként történő szerepeltetése. A szülők a mérkőzések fokozott hangulata miatt sokkal jobban beleélik magukat a játékkal kapcsolatos eseményekbe, mint az edzéseken. Emiatt a viselkedésüket nem mindig tudják kontroll alatt tartani. Az idősebb korosztályok szülei kezdik belátni, hogy a mérkőzéseken gyermeküknek elsősorban az edzőjük utasításaira kell figyelni, ezért egyre inkább tartózkodnak a szülői utasításoktól.

A konfliktusok leggyakoribb okaival kapcsolatban megállapíthatjuk, hogy az edzők a játékosokkal az edzéseken a bemelegítő gyakorlatok nem megfelelő intenzitású végrehajtása, a rosszul végrehajtott technikai-taktikai megoldások, a játékostárs teljesítményének a kritizálása és a késés, a mérkőzéseken pedig a rosszul végrehajtott technikai-taktikai megoldások miatt kerültek konfliktusba. A szülőkkel szemben a legtöbb konfliktust az edzéseken és a mérkőzéseken is az elfogult szülői utasításai.

A labdarúgó edzők oktató-nevelő tevékenysége

Az utánpótlásban dolgozó edzők elsősorban a játékosok labdás ügyességének a fejlesztésére koncentrálnak a játékosok személyiségformálásával szemben. A labdarúgás szeretete is fontos számukra, ami azt tükrözi, hogy az utánpótlásban dolgozó edzők azzal foglalkoznak, amit egyébként is szeretnek. A játékosok szeretete is fontos szempont, de kevésbé, mint a labdarúgás szeretete. A pedagógiai ismeretek alkalmazására a fiatalabb játékosok edzői nagyobb hangsúlyt fektetnek. A jó kapcsolat kialakítása a játékosokkal a fiatalabb korosztályoknál fontosabb. A szülőkkel a jó kapcsolat kialakítása a fiatalabb korosztályoknál fontosabb, mint az idősebbeknél. Az edzések nyugodt légkörének megteremtésére a fiatalabb korosztállyal foglalkozó edzők nagyobb hangsúlyt fektetnek.

Összességében elmondható, hogy a korosztálycsoportonkénti bontásban (U6-U12; U13-U19) szignifikáns különbség tapasztalható a szempont fontosságának megítélésében. A fiatalabb korosztályok esetében nemcsak a szülők szerepe jelentősebb, hanem a játékosok szeretete, a szabadidős tevékenységek ismerete és a pedagógiai ismeretek fontossága is. A csapatkapitányok véleményének a figyelembe vétele, a játékosok kondicionális képességeinek a fejlesztése, a játékosok szezon végi értékelése az idősebb korosztályoknál hangsúlyosabban jelentkezik. A legtöbb vizsgált szempont fontos az edzők számára, az ötös skálán a legalacsonyabb átlag is 3,5 felett található.

Az edzők konfliktuskezelési stratégiái

  1. A legtöbb edző a problémamegoldó stratégiát választotta (63,1%), ezt követte a kompromisszumkereső (20,7%) és az alkalmazkodó stratégia (8,3%). Az elkerülő (3,9%) és a győztes/vesztes stratégia (4,0%) részesedése nem érte el a 10%-ot. Az edző – játékos és edző – szülők közötti felbontásból kiderül, hogy a szülőkkel szemben az edzők problémamegoldóbbak, tárgyalóbbak és versengőbbek is, mint a játékosokkal szemben.
  2. A különböző osztályokban dolgozó edzők konfliktuskezelő stratégiáinak megoszlásában nincs lényeges különbség.
  3. A fiatalabb korosztályok edzői a játékosokkal szemben gyakrabban használják a problémamegoldó stratégiát (64,8%; 59,8%), míg a kompromisszumkereső (20,8%; 22,6%), az alkalmazkodó (8,8%; 9,5%), az elkerülő (3,0%; 3,3%) és a győztes/vesztes stratégiákat (3,5%; 4,8%) ugyan néhány százalékkal, de többször használják a magasabb korosztályok esetében.
  4. Az edző – játékos kapcsolat esetében minden szituációban a problémamegoldó stratégiát alkalmazták leggyakrabban az edzők. A cserejátékos pályán eltöltött kevés ideje és a keretszűkítés miatt keletkező konfliktusoknál nagyobb arányban használták a problémamegoldó stratégiát, mint a többi szituációnál (83,7%; 75,7%). A játékos szerepkörének (poszt) vitás helyzeteiben az edzők gyakrabban használták a kompromisszumkereső stratégiát (49,6%), mint a többi szituációban.
  5. Az edző – szülők közötti konfliktusok esetében is, a szerepkörrel kapcsolatos konfliktus kivételével, a problémamegoldó stratégia dominált a felsorolt öt szituációban. A játékosokkal kialakult konfliktusokkal összehasonlítva az edzők a késésnél a szülőkkel szemben sokkal inkább problémamegoldóbbak (71,4%), mint a játékosaikkal (46,6%). A szerepkör, a tehetség és a keretszűkítés szituációkban a szülőkkel szembeni kompromisszumkereső stratégiákhoz tartozó értékek magasabbak, mint ugyanezen szituációk játékosokkal szembeni kompromisszumkereső értékei. Ez azt jelenti, hogy a fent említett szituációkban (szerepkör, tehetség, keretszűkítés) az edzők a szülőkkel szemben a játékosokhoz képest jobban hajlanak a tárgyalásra.
  6. A magasabb iskolai végzettség, a pedagógiai végzettség, a testnevelő tanári végzettség és a nagyobb edzői tapasztalat növeli a problémamegoldó konfliktuskezelő stratégia gyakoriságát.
  7. A magasabb edzői képesítés növeli a győztes/vesztes konfliktuskezelő stratégia gyakoriságát a játékosokkal és a szülőkkel szemben is.
  8. A konfliktuskezelő stratégiák önbecslésekor az edzők 49%-a a problémamegoldó, 48%-a a kompromisszumkereső stratégiát jelölte meg. A további három stratégia megoszlása nagyon alacsony. Összehasonlítva a szituációkra adott válaszokkal jelentős különbségeket találunk a válaszok és a saját értékelésük között.
  9. Minden szituáció esetében, kivéve a negyedik szituációban, szignifikáns különbséget találhatunk az önbecslés és a konfliktusszituációk válaszai között.
  10. A játékosok szeretete, valamint a labdarúgás szeretete esetében hét, illetve nyolc szituáció esetében találhatunk szignifikáns eltérést a konfliktuskezelő stratégiák között.

Vizsgálatomban jól nyomon követhető, hogy a konfliktuskezelési stratégiák százalékos megoszlását elsősorban a szituációk, másodsorban a résztvevők egymáshoz való viszonya és az életkori sajátosságok befolyásolják a legjobban. Ezt alátámasztja, hogy az edzők konfliktuskezelési stratégiái a különböző szituációkban a játékosokkal szemben másként alakultak, mint a szülőkkel szemben. A magasabb iskolai végzettség, a pedagógiai végzettség, a testnevelő tanári végzettség és a nagyobb edzői tapasztalat növeli a problémamegoldó konfliktuskezelő stratégia gyakoriságát a játékosokkal és a szülőkkel szemben is. A magasabb edzői képesítéssel rendelkező edzők gyakrabban használják a győztes/vesztes konfliktuskezelési stratégiát, mint az alacsonyabb képesítéssel rendelkező kollégáik.

A játékosok szerepkörének vonatkozásában

A labdarúgó játékosok a pályán történő jellegzetes feladataiknak megfelelően különböző szerepkörökbe sorolhatók, amelyeket sportszaknyelven posztoknak hívunk (kapus, védő, középpályás, csatár). Az egyes posztokra jellemző konfliktuskezelési stratégiák felmérését Szitó Péter egyetemi hallgató, a Thomas–Kilmann kérdőív felhasználásával egy 28 fős mintán végezte el (Szitó 2010). A minta kiválasztásánál figyelembe vette, hogy a két csapat egy egyesületben legyen és az egyik sikeres (U19), a másik kevésbé sikeres legyen (U16). A sikeresség kritériumát a tabellán elfoglalt helyezés alapján határozta meg. A két csapat játékosainak konfliktuskezelési stratégiái összehasonlításából arra a következtetésre jutott, hogy a kevésbé sikeres csapat tagjai a versengő stratégiát gyakrabban használják, mint a sikeres csapat tagjai. A posztonkénti stratégiák vizsgálatával kapcsolatban megállapította, hogy a minta csatáraira a problémamegoldó, a középpályásokra és a védőkre az elkerülő és az alkalmazkodó konfliktuskezelési stratégia jellemző a legjobban. Ezen eredményekből az ideálisan elvárható konfliktuskezelési stratégia csak a csatárok esetében igazolódott be.

Megfigyelhető, hogy a konfliktuskezelő stratégiák vizsgálatával a testnevelés és sport területén Magyarországon viszonylag kevés kutató foglalkozik (2. melléklet). Ennek okát abban látom, hogy az emberek, így a sportolók többsége is, a konfliktusaikkal kapcsolatos kérdésekre nem mernek igazán nyíltan és őszintén válaszolni. A másik érv az lehet, hogy a konfliktusok kezelését több tényező is befolyásolja, amelyek együttes vizsgálata bonyolult és időigényes.

3.2. A külföldi szakértők kutatási módszerei és eredményei

A külföldi szakértők kutatási módszereinek és eredményeinek az áttekintését a teljesség igénye nélkül, az iskola és a sport környezetében fellelhető kutatások mentén végeztem el.

3.2.1. Az iskola környezetében

Az iskolai környezetében Thomas Gordon kutatásait érdemes kiemelni, amelyekből azt a következtetést vonta le, hogy a konfliktusok gyakorisága kevésbé, míg a megoldatlan konfliktusok száma és a konfliktus megoldására alkalmazott módszerek erősen befolyásolják a tanár – diák kapcsolat életképességét (Gordon 1989). Az nevéhez fűződő vereségmentes konfliktuskezelési módszer, amelynek lényegét már kifejtettem (lásd 2.5.2-es alfejezet).

John Dewey (Dewey 1978), Werner Jeske (Jeske 1981) és Georg E. Becker (Becker 1981) a konfliktusok kezelésének pedagógiai lépéseit térképezték fel, amelyeket már részleteztem (lásd 2.6.1-es alfejezet). Az iskola környezetében végezte kutatásait Hans Gloeckel is (Gloeckel 1982), aki a tanár – diák konfliktusok megoldási típusait térképezte fel (lásd 2.6.6-os alfejezet).

3.2.2. A sport környezetében

A sport területén fellelhető konfliktussal kapcsolatos kutatásokra a teljesség igénye nélkül térek ki.

Az egyik konfliktussal kapcsolatos kutatásban a kutatók a szerepkonfliktusok munkára gyakorolt hatását vizsgálták egy 100 fős mintán. A 2004-es athéni olimpia evezős versenyeinek rendezőit az alkalmazotti elégedettség kérdőív segítségével szondázták meg (The Employee Satisfaction Inventory; Koustelios–Bagiatis 1997). Megállapítást nyert, hogy azoknak az alkalmazottaknak, akiknek szerepkonfliktusaik, illetve szerepfélreértésük van, elégedetlenebbek munkájukkal (Ntomali és mtsai 2010).

Alison Sale a „Parents cause tension conflict for coaches and players (A szülők feszültséget okozó konfliktusai az edzőkkel és a játékosokkal)” c. tanulmányában különböző sportpályán történő eseteket ír le, melyekben egy közös tényező mindig akad: a szülők. Az ő túláradó nyerniakarásuk, agressziójuk és az, hogy saját gyermeküket szeretnék a legtöbbet a mérkőzésen játszani, rengeteg konfliktust generál. A munkában több edzőnek, játékosnak és néhány szülőnek a saját véleményét és tanácsait is bemutatja, így minden szemszögből lehetőség nyílik a vizsgálatra (Sale 2010).

Canadace Barton és Craig Stewart, a Montana State University kutatói (Bozeman, Montana, USA), a „Parental expectations of coaches: Closing the communication gap (A szülők elvárása az edzőktől: A kommunikációs szakadék áthidalása)” c. tanulmányukban azt vizsgálták, hogy a szülőknek milyen elvárásaik vannak a gyermekük edzőjével szemben. A kutatás Stewart egy előbbi kutatásának a folytatása, amiben azt az elméletet állította föl, hogy ha az edzők jobban tisztába lennének a szülők elvárásaival, akkor kevesebb lenne a konfliktus közöttük és jobb kapcsolatot is tudnának velük kialakítani (Stewart 1994). Az új tanulmányban fény derül a jelenlegi elvárásokra, amelyeket összehasonlítottak az 1994-es eredményekkel. Kiderült, hogy a szülők más tulajdonságokat helyeztek előtérbe, mint 10 évvel ezelőtt. Az eredmények fontos információkat tartalmaznak, így ezek jól hasznosíthatók a folyton alakuló edző – szülő kapcsolat fejlesztésére. Végül, ez az információ hasznos lehet az új edzők képzésében is (Barton–Stewart 2004).

Karen Coffin a „Parent – Coach Conflichts (A szülő – edző közötti konfliktusok)” c. tanulmányában a szülők és az edzők közötti konfliktusokról ír. Sok általános problémát ismertet, az egyszerű nézeteltérésektől kezdve az erőszak megjelenéséig. Ezeknek az okaira és a lehetséges megoldásaikra ad javaslatokat, amelyeket a több éves edzői pályafutása közben észlelt tapasztalataiból merít. Fontosnak tartja az együttműködését, amelyben a szülőket partnerként kell elfogadni. Emellett felhívja a figyelmet a kommunikáció minőségére is (Coffin 2010).

Craig Stewart , a Montana State University kutatója (USA), a „Coaches Are From Earth... Parents Are Out of This World! (Az edzők a földről jönnek... a szülők nem evilágiak!)” c. tanulmányában az edzők és a szülők közötti kapcsolatot vizsgálta, előtérbe helyezve a problémák forrását. Legfontosabb problémaként a kommunikáció hiányát jelöli meg, ami abban nyilvánul meg, hogy az edzők gyakran nincsenek tisztában sem a szülők, sem a játékosok elvárásaival (Stewart 2005). Továbbá bemutatja a korábbi tanulmányai eredményeit is, amelyekből kiderültek a szülők kívánságai, elvárásai. Megállapította, hogy a különböző osztályokban sportoló játékosok szüleinek elvárásai nem azonosak, és ezekkel az edzők nincsenek tisztában a kommunikáció hiánya miatt. Következtetéseit 62 fő apa és 69 fő anya válaszainak véleménye alapján fogalmazta meg (Stewart 1994).

Patrick S. Foster , a Northcentral University kutatója (Prescott Valley, Arizona, USA), az „Evaluation of conflict between high school athletic coaches and parents (A középiskolai edzők és a szülők közötti konfliktus kiértékelése)” c. disszertációjában az edzők és a szülők közötti konfliktusok elemzésével foglalkozott, amelyhez kérdőíves és kvalitatív kutatási módszert is alkalmazott. A helyszín egy vidéki középiskola volt, ahol 59 fő edző és 64 fő szülő önként vállalkozott a kérdőívek kitöltésére. Kérdései az edzői vezetői készségekre és az edzői és szülői elvárásokra fókuszálódtak. Eredményei azt mutatják, hogy a konfliktusokat leggyakrabban az elvárások hiányos ismerete és a kommunikáció hiánya okozzák. A tanulmány arra is rámutat, hogy szükség van további kutatásokra, nagyobb körökben is (Foster 2009).

Ryan Hedstrom a „Coaching Through Conflict: Effective Communication Strategies (Edzősködés konfliktusos helyzetben: Hatékony Kommunikációs Stratégiák)” c. munkájában felsorolja azokat a tanácsokat, amelyek minden edző számára hasznosak lehetnek. Nézete szerint legfontosabb a folytonos kommunikáció és a felek egyenlőként történő kezelése. Sorra veszi azokat a technikákat, amelyeket kerülni kell (fölényeskedő problémakezelés, agresszív hozzáállás, a játékos hibáztatása stb.) és amelyek használata elengedhetetlen (a probléma lassú megközelítése, odafigyelés stb.). Véleménye szerint az edzői szakmában elengedhetetlen a konfliktushoz illeszkedő kommunikációs stratégiák ismeret és alkalmazása (Hedstrom 2009).

Steve Pavlovic , egy tapasztalt edző, felfedi az edző és a szülő közötti harmonikus kapcsolat fontos alapjait. Kezdetként a 4 legfőbb problémát ír le, mely konfliktust okozhat a szülő és az edző között (a játékos játékideje, a képességek, melyeket tanítanak, az edző stílusa és a csapat szintje). Ezek után, pedig egy átlagos szülő - edző nézeteltérésnek a megfelelő kezelését elemzi, amit ha követünk, elháríthatjuk a nagyobb következményeket (Pavlovic 2004).

A labdarúgás területéről a játékvezetők vonatkozásban két tanulmányra fókuszálnék. Az egyikben a stresszhatások miatt létrejött pályaelhagyásokat vizsgálták (Taylor és mtsai 1990), a másikban labdarúgó játékvezetők és a játékosok közötti konfrontációkat tanulmányozta terepkutatással a kutató (McCaffery 2001).

A fent említett hazai és a nemzetközi szakirodalmi áttekintésből kiderül, hogy a konfliktusok kutatásának módszerei a testnevelés és a sport területén elsősorban az empirikus kutatásokra támaszkodnak. A kutatók előszeretettel alkalmazzák az állításokon alapuló Thomas-Kilmann (TKI) és a Management Decision Making (MDM) konfliktuskezelő kérdőívet, de fellelhetők a konfliktusszituációkat tartalmazó kérdőívek is. A kérdőívek kitölthetők úgy is, hogy meg kell becsülni, hogy egy általunk jól ismert személy miként válaszolna az állításokra, vagy miként cselekedne az adott szituációban. Mindkét fajta kérdőívnek és a kitöltésnek vannak előnyei és hátrányai is (lásd. 4.1-es alfejezet), amelyeket saját kutatásaim közben, a kérdőívek kitöltésekor tapasztaltam. A konfliktusok kutatásának szakembereivel történt konzultációim megerősítettek abban, hogy a szituációs kérdőívekkel lehet leginkább a konfliktuskezelő stratégiákat vizsgálni. Örvendetes, hogy mind a hazai és a nemzetközi vonatkozásban a kvantitatív kutatások mellett a kvalitatív kutatások is látótérbe kerülnek, amelyekkel a konfliktusok kialakulásának okait mélyebbre hatóan lehet elemezni (Foster 2009; Németh 2005b, 2015a, 2015b, 2015c; Vass 2009). Eddigi vizsgálataim eredményei nagymértékben hasonlítanak a többi kutató eredményeihez, miszerint a hallgatók konfliktuskezelő stratégiáinak százalékos eloszlásában nincsenek nagy különbségek. Mindegyik stratégiát nagyjából egyforma gyakorisággal használják a tanárjelöltek, a testnevelő tanárok és az edzők esetében viszont növekszik a problémamegoldás iránti igény. Ebből is látszik a gyakorlati tapasztalat jelentősége a sportpályák pedagógusainak munkájában. Az áttekintett szakirodalom tükrében megállapítható, hogy a kutatók többsége a konfliktuskezelő stratégiák megoszlását egy tényezőnek a befolyásolása alapján vizsgálta. Reményeim szerint a jövőben a kutatók olyan módszereket is kidolgoznak majd, amelyekben több befolyásoló tényezőnek az együttes vizsgálatára is sor kerülhet, amelynek segítségével megállapítható, hogy az iskolai, a pedagógiai, és az edzői végzettség, valamint az edzői tapasztalat miként hat a konfliktuskezelő stratégiákra az egyes szituációkban.

« Előző fejezet Tartalomjegyzék Következő fejezet »

Események

Jelenleg nincs aktuális esemény.

További események... »

Ajánló

A pályázat egyetemi oldala

Sporttudományi és Testnevelési Intézet

Sportközpont

TTK Tanulmányi Osztály

Szentágothai János Szakkollégium

Botanikus Kert

BTK-TTK Könyvtár

Egyetemi Könyvtár

Nyitott Egyetem

Táncoló Egyetem

Univ Pécs

TTK meteorológiai állomás