11.

11. Az úszásoktatás feladatcsoportjai

Az úszásoktatás feladatcsoportjait minden esetben az egyes úszásnemek kar, illetve lábtempójának megtanítása jelenti. Beletartoznak a szárazföldön végzett előkészítő és rávezető, valamint légző gyakorlatok is. Az úszás oktatásának feladatait nem lehet elkezdeni koordináltan hason, illetve háton fekvés nélkül. Az úszásnemek oktatásának sorrendiségét minden esetben a rendelkezésre álló lehetőségek, az időtartam, az életkor határozhatják meg.

Korábban tradicionálisan a gyorsúszás oktatásával kezdődött a folyamat, ma már azonban ez uszodánként, oktatási rendszerenként eltéréseket mutathat. Lényeges szempont azonban, hogy a gyermekek több úszásnemhez kapcsolódó feladatot ismerjenek, így a későbbiekben az oktatók által meghatározott feladatokon kívül a gyakorlásoknál kiválaszthatják a számukra legeredményesebben végrehajtható szabadon választott feladatokat.

A folyamatban nagy jelentősége van annak, hogy az egyes részfeladatokat a gyermekek a mélyvízben is gyakorolják. Ennek eredményes végrehajtását nagymértékben segítheti a korábbi vízhez szoktatásnál tanult mélyvízi taposás, ami biztonságot ad a gyermekeknek.

20. kép: Az úszásoktatás
Fotó: Pécsi Úszó Sport Egyesület

11.1. A gyorsúszás technikai elemzése

11.1.1. Az úszásnem elemeinek bemutatása

A gyorsúszásban ugyanúgy, mint a többi úszásnemben megkülönböztethetünk kartempót, illetve lábtempót. Ezek azok a mozgások, melyek az előrehaladást segítik a vízben. A technikai elemek listája ezekkel azonban még korántsem ért véget. Fontos szerepe van a helyes légzés-technikának, a légvételnek, valamint a fordulóknak, melyeknek a folyamatosság megtartása és az időveszteség elkerülése a feladata. A mozgássorozat elindításáért pedig a rajt felel, ami lényeges elem, hiszen ez előzi meg magát az úszást, és mert az úszó így kerül bele abba a bizonyos közegbe, melyben majd a sportmozgást fogja végezni.

Ezeknek a technikai elemeknek a részletes bemutatása előtt azonban néhány olyan dologról is említést teszünk, melyeket sokan csak mellékes tényezőként neveznek meg, vagy egyáltalán említést sem tesznek róluk. Ilyen például az előrehajtó erő, vagy más néven a propulzió.

Definíció: „A propulzió az az erő, amely az úszót előrehajtja, s amelyet a sportoló a karjával és részben a lábával idéz elő”. (J. E. Counsilman 1970). Valójában az az ellenállás váltja ki, amely a karok és lábak mozgásánál keletkezik, és a víz hátrafelé történő tolásánál jelentkezik

Az úszók vízszintes testhelyzete a következő. Ennek a testhelyzetnek igen fontos szerepe van az áramvonalasság és a laposság megtartásában. Ez ugyanis két olyan szempont, melyeknek meg kell felelniük a fokozott hatékonyság érdekében.

Természetesen itt is, mint minden más mozgásnál előfordulhatnak visszahúzó tényezők – hibák, melyek végül csökkenthetik a mozgás sebességét. Helytelen testtartásra egy példa, amikor a sportoló a fejét túl alacsonyan tartja a vízben, így mélyebb helyzetet vesz fel, aminek következményeként a rá ható ellenállás mértéke is megnő.

A test oldalfekvése legalább olyan fontos tényező a maximális eredményesség és a gyorsaság elérése érdekében, mint a vízszintes fekvés. Ennél az úszásnemnél a test bármely részének oldalirányú mozgása megnöveli a víz ellenállását, így ebben a síkban is kerülni kell a fölösleges mozgást. Ez alatt az olyan oldalirányú tevékenységet értjük, amely során a mozgást végző egyén feje, válla, csípője stb. oldalirányban ide-oda mozog.

Az ilyen esetleges hibák kiküszöbölését mind az edzők-oktatók, mind pedig maguk a sportolók is egyszerűen elvégezhetik, csupán odafigyelés és pontosság kérdése. Ügyelni kell a helyes végrehajtásra, valamint mellőzni kell a fölösleges mozgást a vízben.

11.1.2. A gyorsúszás alaphelyzete

Definíció: A gyorsúszás technikai végrehajtása során alaphelyzetnek nevezzük azt az állapotot, amikor az egyik kar magastartásban a víz felszínén nyugodva kinyújtott helyzetben van, a vele ellenkező oldalon lévő másik kar pedig mélytartásban szintén a vízen nyugodva, illetve a közeg felszínével párhuzamosan nyújtva van. (Arold 1979). Ez a mozgás valójában egy keresztezett ciklikus mozgás, így alaphelyzetében mind a lábak, mind a karok ellentétes helyzetet foglalnak el, méghozzá minden ciklusban. Ez az ellentétes helyzet még a karmunkán belül is megfigyelhető. Magának a végrehajtásnak a gyorsaságától függően hosszabb vagy rövidebb ideig tart a siklás fázisa, mely az alaphelyzethez tartozik. A lábak egyébként a magastartásban lévő karral ellenkező oldalon felső helyzetben, míg a mélytartásban lévővel ellentétes oldalon alsóállásban vannak.

11.1.3. Lábtempó

A gyorsúszás lábmunkája lényegében egy olyan ismételt ciklikus mozgás, mely során az alsó végtagok mozgatása függőleges irányban fel-le váltakozva történik. A haladás segítésén kívül egyéb szerepei is vannak. Elsődlegesnek ezek közül a vezérlést tekinthetjük, s ezért olyan fontos tehát a kar és lábmunka összekoordinálása. Ha ugyanis például a csípő a vállal együtt elfordul, akkor a láb végül olyan helyzetbe kerül, hogy az oldalirányú rúgást kellő időben tudja elvégezni. A semlegesítés és az áramvonalasítás is a feladatkörök között szerepel. Ez főként abban nyilvánul meg, amikor a karmunka elkezdődik. A deltaizom ívben előre lendíti a felső végtagokat, míg a lábaknak éppen az ellenkező irányba kell elmozdulniuk. A technikai végrehajtás szempontjából két szakaszt kell tudnunk megkülönböztetni. Mindkettő az előrehaladást szolgálja, ám a mozgás iránya egymástól eltérő és hatásosságában sem egyenértékű a két folyamat.

A lefelé irányuló folyamatot a csípő kezdi meg, méghozzá azzal, hogy lesüllyed. Ezt a csípőmozgás követi aztán az egész alsó végtag, melyet négy különböző részre oszthatunk. Ezek a comb, térd, a lábszár alsó része és végül a lábfej. Róluk annyit kell csak megjegyeznünk, hogy nem egyforma sebességgel, és nem egy időben mozognak. Az viszont fontos megállapítás, hogy a végrehajtás során az alsó végtagok legalsó részének lefeszített, úgynevezett „spiccelő” helyzetben kell lenniük, a lehető leglazább bokatartás mellett. A második szakaszt az alsó mélyponttól kell számítani, s melynek célja a felfelé irányuló lábmozgás. A spiccelő tartást a lábfej ebben a fázisban is megtartja, valamint ugyancsak egyező elem, hogy itt is a csípő indítja a felfelé irányuló végrehajtást. Ezt követően az egész lábszár nagyon enyhe térdhajlítás mellett ellentétben a lefelé történő mozgással, egyszerre halad a víz felszíne alá.

Ebben az úszásnemben, több egymáshoz hasonló, de némileg mégis eltérő lábmozgás alakult ki. Ilyen a kétütemű, keresztező lábtempó, melyet leggyakrabban a széles, lapos víz feletti karmunkájú úszók használnak. Ennek oka pedig az, hogy az ő vállizületük nem elég hajlékony a hajlított könyökű, felszín feletti karmunka végrehajtásához. Valójában azonban ez képes ellensúlyozni a széles és lapos víz feletti karmunkák okozta nagyobb oldalirányú csípőkitérést, méghozzá a lábtempó vízszintes, oldalirányú lökésével. Éppen ezért javasolt a gyakran ismételt vállnyújtó gyakorlatok elvégzése, hogy ezzel is növeljék lazaságukat. Így válhatnak képessé arra, hogy mindezt magasabb könyökkel és testhez közelebb levő kézzel elvégezhessék. Velük ellentétben a kétütemű, egyenes lábtempó technikáját, illetve úszási módját főként azok a gyorsúszók választják, akik a már az előbb említett karmunkát magas könyökkel képesek végrehajtani. Amint ez lehetővé válik, úgy szükségtelen lesz a lábak nagy és oldalirányú rúgása. Hasonlóság itt is megfigyelhető az előbbivel, ám fontos különbség, hogy az alsó végtagok itt már nem kereszteznek egymás felett.

11.1.4. A kartempó

A gyorsúszás karmunkája keresztezett ciklikus jellege következtében váltakozva, ismétlődve megy végbe. Két nagy szakaszra tudjuk elkülöníteni a folyamatot. Az első az úgynevezett főrész, vagy más néven az „aktív” rész, mely a vízfogástól kezdődik, majd a húzáson, a toláson át egyenesen a szabadítás pillanatáig tart.

Azért nevezhetjük ezt a fő mozgásrésznek, mivel a haladás és az erőkifejtés szempontjából ez a jelentősebb, s az eredményesebb. Persze ezek a jelzők csak abban az esetben számítanak igaznak, hogyha a technikai végrehajtás szempontjából jól hajtják végre őket. Olyan részfázisok ezek, melyek egymás után következnek és egymásra is épülnek. Hiszen képzeljük el, hogy egy kavicsot is csak abban az esetben tudunk messzire repíteni, ha helyesen hajtjuk végre a dobás mozzanatait.

Maga a vízfogás akkor következik be, amikor az éppen előrenyújtott kar kézfejénél érinti a vízfelületet, s az úszó megérzi a folyékony közeg ellenállását, nyomását. Az érintett felső végtag ezt megelőzően a légmunka befejezésekor a kézfej, alkar, könyök, majd a felkar sorrendjében érkezik az új közegbe. Ekkor a kar ebben a helyzetben, vállszélességben és igen laza tónussal helyezkedik el. Ez ugyanis nélkülözhetetlen ahhoz, hogy a víz alatti szakaszok technikai végrehajtása a lehető legjobban kivitelezhető legyen.

A vízfogás után folytatódik az aktív karmunka következő fázisa a húzás. E rész igen hasznos az előrehaladás tekintetében. Kezdete a vízfogás pillanata, s egészen a váll vonaláig tart. Ebben a pontban (a vállak vonalában) az alkar és a felkar egymáshoz viszonyítva körülbelül derékszöget zár be, míg a kézfej a vízfogásnál tapasztalt helyzetével ellentétben itt az alkar meghosszabbításának tekinthető. Magára az egész húzómozgásra elmondható, hogy a test hossztengelyével párhuzamosan halad.

Ugyanúgy, mint a lábtempónál itt is különféle tempók alakultak ki, az egyenletesség és az előrehajtó erő szempontjából: Néhány úszó a csúsztatott helyzetben túl sokáig tartja nyújtva az egyik kezét pihenés céljából és várja, hogy a másik éppen dolgozó kar befejezze a húzást, majd a víz feletti légmunkát.

Ezt a fajta úszótempót nevezték el „csúsztatott”, vagy máshogy megfogalmazva „utolérő” tempónak. Népszerűvé válását elég régre, az 1932-es olimpiára vezethetjük vissza. Főként a japán nemzet sportolóira volt jellemző ekkoriban ez a technika. Lényege, mint ahogyan azt az előbb már leírtuk az, hogy az egyik kar elől csúsztatott helyzetben van, míg a másik épp’ a húzómozgást végzi. Amikor aztán a levegőfázis után beéri az egyik a másikat, akkor a „pihenő” folytatja a kartempót. Ennek a logikája az volt, hogy a gyorsúszó egyik karja mindig pihenhet, így a sportoló később fárad el a mozgás végrehajtásában.

Tanítása, pedig úszódeszkával egyszerűen történt: amíg az egyik végtag dolgozik, addig a másik fogja az úszólapot. A japán technikára egyébként jellemző volt a kar- és lábmozdulatok lazasága, valamint, hogy a víz feletti munkánál a kart elkülönítették a válltól és a törzstől. Jellemzője volt még továbbá a légmunka rövidsége, gyorsasága.

A másik kartempót a „folyamatos úszótempót” viszont pont az előbbi ellentetjének tekinthetjük. Itt a karok előrehajtó erejét a sportolók folyamatosan alkalmazzák, így nincs lehetőségük pihenni a mozgás közben. Az állandó erőkifejtéssel arra próbáltak törekedni, hogy az egész idő alatt legalább az egyik felső végtag mindig fejtsen ki erőt a vízre. Ilyenkor a húzószakasz első és utolsó üteme kevésbé effektív, mint a középső periódus. Az éppen húzó kar haladjon, tartson legalább az út felénél, amikor is a víz feletti végtag vizet fog. Amennyiben a sportolónak kicsi az ellenállása, jó a technikája és erős a húzása, akkor a kezével ennek a résznek az 50-60%-át teljesítheti, mielőtt a másik kezével ismét folyadékot érintene. Ha viszont valaki mély vízfekvésben, rossz ütemben és testtartásban végzi a dolgát, abban az esetben 60%-nál is többet húzhat, amikor befejezi a víz feletti karmozgást.(J. E. Counsilman 1970)

A gyakorlott, jobb úszók többsége a magas-könyökű módszert, vagy legalábbis annak valamelyik fajtáját alkalmazza legszívesebben. Sokan ezt tekintik a klasszikus úszótempónak. A kezdő gyorsúszókkal ellentétben - akik leejtik a könyöküket a mozgás során -, itt mindenki megtapasztalhatja a magas-könyökű kivitelezés előnyeit. Az első fele rögtön lehetővé teszi, hogy a kéz maximális lökést hajtson végre hátrafelé, ami hogyha a hatásosságot tekintjük, a legjobb technikának bizonyul. Tehát ez arra szolgál, hogy a sportolót képessé tegye a víz eredményesebb hátranyomására. A könyökhajlás bekövetkeztének idejét és a hajlás mértékét úgy határozták meg, hogy akkor történjen, amikor a kéz a test alá kerül. Variációit 3 csoportba osztatjuk James E.C. tanulmányainak ismérvei alapján:

  • „S” mintájú – Don Schollander (ötszörös olimpiai bajnok, amerikai úszó)
  • „fordított kérdőjeles” – Dawn Fraser (ausztrál olimpiai bajnok úszónő)
  • módosított egyenes vonalú – Bob Windle (ausztrál olimpiai bajnok úszó)

A karmunkát folytatva a harmadik szakasz a váll vonalától tart, melyet tolásnak nevezünk. Ez a húzómunka (periódus) folytatása, mely az előrehaladás szempontjából rendkívül hasznos. A csípő vonalától egészen a combközépig tarthat. Az egész víz alatti rész befejező monumentuma a szabadítás. Mint eddig úgy ez is folytatása az előző szakasznak. Ebben a pillanatban a kar teljesen kinyújtva helyezkedik el a combközép vonalában. Magának a szabadításnak a kezdetekor a könyök is megemelkedik, amely magával húzza a felső végtag többi részét, s melyek aztán oldalt kiemelkednek a vízből.

Ezzel a mozzanattal be is fejeződött az aktív, előrehajtó karmunka szakasza. A második nagyobb fázisról, a passzív szakaszról csak röviden tennénk említést, mivel ez technikailag egy egyénileg kivitelezett rész, minden esetben az egyénileg kialakított úszótechnika lehet hatással az eredményességre. Lényegében ez egy átvezető periódus, amely előkészíti és lehetővé teszi az újabb víz alatti karmunka megismétlődését. Fő követelménye, hogy a legkevésbé tónusos izomzattal történjen a felső végtag előre vitele. Ennek azért van kedvezőbb hatása, mivel egy sűrűbb közegből egy lényegében kisebb közegellenállással rendelkező közegbe ér a kar, s ezért a mozgás is könnyebbé válik. A passzív rész végrehajtása során az enyhén könyökben hajlított laza lógó kézfejjel előrevitt kar, így a lehető legrövidebb úton, módon jut el újra a vízfogáshoz.

11.1.5. Kézfej tartása

A kézfejnek a mozgás során, a vízzel szembeni ellenállás szemszögéből van jelentősége. Ezt az ujjak összezárásával és a hüvelykujj megfelelő tartásával lehet szabályozni. A zárt ujjaknak főként a húzási szakaszban fontos az elhelyezkedése, hiszen gondoljunk csak bele, hogy mennyivel kisebb lenne annak eredményessége a nem megfelelő tartás esetén, amikor is a folyadék felét átengedjük az ujjaink közt. Mindenképpen meg kell említeni azonban, hogy a versenyúszók mai technikája már engedélyezi a bizonyos mértékben nyitott ujjakkal történő végrehajtást. Az úszásoktatás kezdeti szakaszában a tanulóknak a zárt ujjakkal történő végrehajtást javasoljuk oktatni.

11.1.6. A kar és láb összhangja

A kar és a lábmunka összehangolása igen jelentős a kedvező eredmény elérése érdekében. Egy-egy ciklus végrehajtása során a végtagok helyzetének olyannak kell lennie egymáshoz viszonyítva, hogy egyrészt a test egyensúlyi helyzetét, másrészt pedig az előrehaladást biztosító folyamatos mozgást is fenntartsák. Ez úgy válik lehetségessé, hogy egy teljes karkörzésre általában 6 lábmunka esik. E beosztást tekinthetjük az ideális összhangnak, mely képes a kisebb, az előrehaladást gátló egyéb tényezők kiküszöbölésére. Az egyéni technikai kivitelezést azonban a leúszott táv is befolyásolhatja, a hosszabb távon úszók 2-es és 4-es lábtempóval is úszhatnak.

11.1.7. Levegővétel

A gyorsúszás levegővételét a többi úszásnemhez hasonlítva azt mondhatjuk, hogy azoknál valamivel bonyolultabb. Ez azt jelenti, hogy helytelen alkalmazása kedvezőtlenül hat a mozgás helyes ritmusára. A pontosan, ritmusosan végrehajtott belégzést és kilégzést végig fenn kell tartani ahhoz, hogy a megterhelt szervezet elég oxigénhez jusson. Magának a levegővételnek a végrehajtása egyébként elsősorban a karmunka technikájához kapcsolódik.

A belégzés fázisa a kar víz alatti tolásának részénél megy végbe, s az úszó fejének elmozdulása előzi meg magát az oxigéncserét. Erre akkor adódik a legalkalmasabb idő, amikor a felső végtag toló fázisa az utolsó szakaszához érkezik.

A fej, oldalra fordítása közben kissé elhúzott szájjal igen erőteljes belégzés kezdődik. Ennek a lehető leggyorsabban és leghatékonyabban kell végbemennie, hiszen igen kevés idő áll rendelkezésre a mozgás közben. A momentum egyébként addig tart a fej oldalra fordításával együtt, amíg a felső végtag a szabadításon keresztül a légmunka során a váll vonaláig ér. Ekkor ugyanis a fej visszatér a korábbi tartásába, és kezdetét veszi az orron-szájon egyszerre történő erőteljes kilégzés. A légzéstechnika jelentősen kihathat az úszó teljesítményére. A mai korszerű gyorsúszó technikánál már nem kötelezően előírt a mindkét oldali levegővétel. A rövidtávon úszók (pl.: 50 m) pedig teljes mértékben az anaerob terhelésük eredményessége alapján végzik, vagy esetlegesen nem végzik a levegővételt.

11.1.8. A gyorsúszó rajt

A gyorsúszás, mellúszás és a pillangóúszás rajtjai közel azonos módon történnek, kivéve a vízbeérkezés szögét.

Magának az ugrásnak a következőképpen kell kinéznie. Elsőként a rajtkő „elfoglalását” (az arra való felállást) vesszük. Lábai körülbelül 15-30 cm-re vannak egymástól vagy haránt, vagy pedig enyhe terpeszben. Csípőben az úszó előrehajlik, térdeit kissé behajlítja, kezeivel, ujjaival a rajtkő valamely részét megmarkolja, megfogja. Az úszó „odahúzza” magát a rajtkőhöz, csípőjét magas pozícióba emeli, „előfeszített” állapotot hoz létre.

A fej mozgása épp úgy, mint a felső végtagoké, lendületet ad át a testnek, majd amikor ezek elérik a csúcspontot, a sarkok elkezdenek megemelkedni, s így az úszó elér abba a fázisba, amikor is a végső lendületet már a lábai adják az elrugaszkodás következtében. A kezek előrefelé kezdenek haladni, miközben a hát, a bokák, a csípő és a térd is kinyúlnak. Itt egyébként megkezdődik az erőteljes belégzés mely a vízbeérésig tart. A vízbe történő beérkezés előtt a karok elérnek magastartásba, ahol a kézfejek egymáson helyezkednek el, s a vízfelszínt először ezek törik meg, majd utánuk következik a test többi része. A beugrást követően a szabályok által engedélyezett mozgást a lehető legrövidebb időn belül el kell kezdenie az úszóknak (pl.: delfinező lábtempó).

A vízbeérkezést követően így egy rövid siklási fázis következik, majd beindul a lábmunka. A lábmunka beindítása egyébként lehetőséget ad a sportolónak arra, hogy a szabályok által engedélyezett méter megtételéig (15 m) erőteljes lábtempó végzésével haladjon.

11.1.9. Forduló

A fordulóra kivetett versenyszabályok igen kevés megszorítást tartalmaznak, ám az a kötöttség megmaradt, hogy az úszóknak a fordulóknál valamely testrészükkel érinteniük kell a falat. Ez a szabály adta lehetőség a gyorsúszás irányváltoztatásainak technikai végrehajtását igen sokrétűvé és változatossá formálta. Létezik az úgynevezett „nyitott vagy benyúlásos” fajta, azonban ez manapság lassúnak számít, ezért nem sokan használják főleg nem a versenyeken.

Az új megoldásként kialakított „bukóforduló”, esetében az időveszteség minimálisnak mondható, s így a sportolók szinte ugyanazzal a lendülettel folytathatják mozgásukat csak most már az ellenkező irányba. Ennek a mozgássornak a menete a következő:

Amikor az úszó feje mintegy másfél, két méterre megközelíti a falat, akkor kezdődik meg az utolsó kartemó (húzás, tolás) végrehajtása, miközben a tekintet nekiszegeződik a falnak. Ez egy fontos elem, mert itt határozza el a sportoló a fordulást, vagy az esetleges plusz kartempót. A fej a nyak megnyújtásával előkerül a vízből, miközben a két tenyér lefelé néz, s a lábak ugyanekkor térdben hajlanak, de együtt is maradnak. A test kikerül az egyenes helyzetből, míg az alsó végtagok segítségével és a karok lefelé történő lökésével a csípő megemelkedik. Megtörténik az átfordulás, mely leginkább egy vízben végrehajtott „bukfenchez” hasonlít, azonban a lábak itt nem a fej felett lendülnek át, hanem kissé oldalra a test középvonalától.

Az oldalra fordult úszónak minden esetben, tisztában kell lennie adott helyzetével, hogy esetlegesen korrigálhasson rajta. A következő rész az elrugaszkodás, mely során a lábak a térdnyújtással előrelendülnek, a karok kinyúlnak.

Eközben a fej az egyenes és egyben párhuzamos felső végtagok közt helyezkedik el, teljes áramvonalasságot biztosítva a mozgásnak. A forduló végeztével és a kezdő lendület megszerzése után a végrehajtó ismét elkezdhet tempózni és igyekezhet visszakerülni a helyes úszóritmusba. Ezeknek az irányváltoztatásoknak több hasonló variációja alakult ki és a legtöbb sportoló ezeket, vagy ezeknek némileg módosított formáit használja.

11.1.10. A gyorsúszás oktatása

Az alsó végtagok munkájának hatékonysága befolyásolja a vízfekvést, a test vízben elfoglalt egyensúlyi helyzetét. Valójában egy csípőből induló hullámmozgásról van szó, melynél legerősebben a lábfej csapódik lefelé. Gyakorlatokat akár szárazon, akár vízben is végeztethetünk, ám ha kezdőkről van szó, akkor javasolt a szárazföldi előkészítő és rávezető gyakorlatok végeztetése. A vízben eleinte helyben végeztessük az elemeket, mégpedig a fallal szemben úgy, hogy azért a gyerekek, növendékek kézzel támaszkodhassanak a biztonság érdekében. Az igazi gyakorlás azonban főként a haladás közben nyilvánul meg. Az ilyen feladatoknak számtalan változatát ismerhetjük meg, melyek közül most csak egy párat ismertetnénk.

Egyéni gyakorlat például, ha a tanuló a faltól elrugaszkodik, a siklás sebességének csökkenésekkor pedig beindítja saját lábmunkáját, s azt addig folytatja, míg azt erőlködés nélkül bírja végezni. Ugyanezt párban is elvégezhetik. Mondjuk az egyikük siklás helyzetében mozog, miközben a társa kézfogással húzza őt. A lábtempó gyakorlására a segédeszközök minden lehetséges változatát alkalmazhatjuk.

A levegővétel megtanításának egy szárazföldön végezhető rávezető eleme lehet, ha a növendékek a padon, rajtkövön hason fekvésben végzik a levegővételt, miközben a lábuk folyamatosan dolgozik. Eközben a fej elfordításával mindkét oldalra erőteljes belégzést tesznek. Természetesen végrehajtható enyhén döntött törzzsel karkörzés közben is. Ha a gyorsúszó lábtempó már nem jelent gondot, akkor engedhetjük meg az alsó végtagok és a légzés közös gyakorlását. Erre a célra kimondottan jó feladatok az egy karral történő, úszólap segítségével végrehajtott lábtempók. Az elrugaszkodás után gyorsúszó lábtempó elindul, majd a levegő vízbefújása után a fej oldalra fordul.

A karmunka tanítását lehetőleg mindig a kézfej vonalvezetésének érzékeltetésével kezdjük. Törekedni kell, hogy a vízfogás helyzetéből egyenes vonalon, a testtel párhuzamosan hajtsák végre a kéz áthozatalát. Elengedhetetlen a magyarázat bekapcsolása az oktatásba, hiszen a tanítványok így könnyebben fogják föl a mozdulatok jelentőségét és a jó technikai végrehajtás eredményességét. Meg kell jegyezni számukra, hogy a karmunka nem csak a húzási fázisból áll, hanem ugyancsak lényeges a tolás szakasza is, mely a teljes kinyúlásig tart. A passzív rész tónusmentes, laza végrehajtása is fontos eleme a mozgásnak.

Ezek olyan technikai követelmények, melyek már a szárazon való gyakorláshoz is szükségesek. Egyszerű rávezető gyakorlat a karmunkára, például amikor a tanulók terpeszállásban helyezkednek el, malomkörzést (karkörzést) végeznek. Ez a durva koordinációs feladat segíti a későbbi pontos kivitelezést. A későbbiekben a finom koordinációs mozgásokkal (könyék helyzet, tenyér állása, ujjak, stb.) további javulást érhetünk el a technika kivitelezésében.

A felső és az alsó végtagok mozgásainak, összekapcsolásának a legfontosabb tényezője a helyes ritmus kialakítása. Korábban már említést tettünk arról, hogy a klasszikus mintában egy kartempóra mennyi lábtempó juthat. Ez a legtöbb esetben kivitelezhető, viszont eleinte a helyes ritmus megközelítése legyen csak a feladat, majd a biztonságos végrehajtás elérése után próbálkozhatunk meg a mozgássor helyes ritmusának elérésére. Ennek egy jó módja az, ha először kisebb távolságban dolgoznak a tanulók, mert itt még nem szükségszerű a levegővétel.

A helyes légzés és mozgástechnika csiszolására jó gyakorlat a csúsztatás, késleltetett kartempó. Úszólap használatával végezhető, mely során a lapra kell támaszkodni kézzel, és lábbal erőteljesen kell dolgozni. A bal kéz húzása közben légvétel történik a bal oldalra, majd kifújás következik a fej visszafordítását követően. Ugyanezt a jobb oldalra is ismételjük meg, s később már úszólap nélkül is végrehajtható feladat lesz belőle.

A gyorsúszás végleges formáját a többi úszásnemhez hasonlóan sok gyakorlással és ismétléssel lehet kialakítani, emellett nagy figyelmet kell fordítani a folyamatos hibajavításra és ellenőrzésre.

« Előző fejezet Tartalomjegyzék Következő fejezet »

Események

Jelenleg nincs aktuális esemény.

További események... »

Ajánló

A pályázat egyetemi oldala

Sporttudományi és Testnevelési Intézet

Sportközpont

TTK Tanulmányi Osztály

Szentágothai János Szakkollégium

Botanikus Kert

BTK-TTK Könyvtár

Egyetemi Könyvtár

Nyitott Egyetem

Táncoló Egyetem

Univ Pécs

TTK meteorológiai állomás