12.

12. Mellúszás technikai elemzése

Bakó Jenő úszás történetével foglalkozó könyvéből megtudhatjuk, hogy mellúszást az egyik legrégibb úszásnemnek tekinthetjük. Az ókori ábrázolásokon ugyan gyorsúszásra utaló mozdulatokat tálalunk, azonban az ókori írok többnyire a mellúszásról, mint legfontosabb úszásnemről tesznek említést. Mivel a mellúszás lassú, komplikált és bonyolult mozgássorozat volt számukra, ezért sokan egyszerűbb, könnyebb megoldást kerestek. Így jött létre - a mellúszáson belül – a népesség körében igen elterjedt kutyaúszás és az oldalúszás, amely a XIX. századadban volt a legnépszerűbb. A mellúszás és az oldalúszás különösen a napóleoni háborúk idejében vált rendkívül hasznossá, harcászati szempontból ugyanis ez a két úszásforma volt a leginkább célszerű. Ennek felismerése után Európa szerte igen gyorsan megszaporodott úszóiskolák tananyagába csak a mellúszás és az oldalúszás oktatását vezették be.

Az oldalúszás Angliából indult el, és ezért egész Európában „angol tempók”-nak nevezték. Oldalúszás átmenet volt a mell- és a gyorsúszás között, ugyanis az oldalán fekvő úszó az egyik karját a víz felett lendítette előre. Az oldalúszás, mint versenyszám nem tudott gyökeret verni, az olimpiai műsorban egyszer sem vették fel. Napjainkban is ismert, elsősorban, mint a vízből mentés legalkalmasabb, nagyon fontos és hasznos úszásmódja.

A mellúszás egyben a legrégibb versenyúszó technika is. A versenyúszás kialakulásának kezdetén, vagyis a 19. század végén ez volt az egyeduralkodó úszásnem. Később az egyre gyorsabb úszás érdekében más úszótempókat kezdtek használni, a versenyzők letéve ezzel a mai gyorsúszás alapköveit. Az 1906-ban alakult FINA (Nemzetközi Úszó Szövetség) a versenyszámokat végül három úszásnemre osztotta: mellúszásra, gyorsúszásra, valamint hátúszásra. Ezzel kialakultak az egyes úszásnemek szabályai is. Az úszás differenciálódása után mellúszásban 100 és 200 méteres számokban rendeztek versenyeket (ma is ezek az olimpiai számok).

Századforduló időszakától hódító, rekordokra törő sport szemlélet hatására a versenyzők figyelme olyan úszásmódok felé fordult, amelyekkel a mellúszásnál nagyobb sebességet lehet elérni. Angliában 1903-ban rendeztek országos mellúszó bajnokságot 2`` yardos tavon. Az első mellúszó bajnok William Robinson volt.

A Saint Louisban az olimpia versenyprogramjában 1904-ben már három elfogadott úszásnemet vettek fel: a mellúszást, a hátúszást, mint kötött úszásnemeket; és a gyorsúszást, vagyis a szabadstílusú kötöttségek nélküli úszást. Ez a három úszásnem sokáig változatlanul uralta az úszóversenyeket, mígnem 1952-ben negyedikként elfogadott, önálló úszásnem lett a pillangóúszás.

A szabályok által megkötött mellúszás lényegesen lassúbb volt a másik két úszásnemnél, ezért az úszók kitartóan kísérleteztek és keresték a lehetőséget a szabályokon belül egy gyorsabb úszási technika kialakítására. A harmincas években kétirányú kezdeményezés is folyt. Az egyik csoport oly módon próbált gyorsabban úszni, hogy előrenyújtott karjait a test alatt, egy hosszú húzó- és toló mozdulattal végig a combig vitte, miközben ő maga is víz alá merült. Ez a technika azoknak kedvezett, akik az előre haladást elsősorban karmunkával érték el, és gyenge volt a lábmunkájuk. A Fülöp-szigeteki Ildefonso volt a legkivalóbb képviselője ennek a technikának. Ugyanebben az évben Amerikából indult el egy másik próbálkozás, és már az 1936-os olimpián felmérhették a szakemberek, hogy az új technika a hagyományos mellúszásnál sokkal gyorsabb és hatásosabb. Az új technika később pillangóúszás néven vált ismertté. A szabályok lehetőséget adtak arra, hogy a karok az előkészítő szakaszban a víz fölé kerüljenek, a lábmunka változatlanul a hagyományos maradt. A pillangózás térhódításával fokozatosan háttérbe szorult a hagyományos mellúszás, ami úgy következett be, hogy kezdetben csak az első 50 métert pillangózták az úszók, majd felkészültségüknek megfelelően egyre többet. Olyan furcsa helyzet alakult ki, hogy az egyik úszó mellen, míg a másik pillangózva úszott, és fáradtságától függően váltogatták az úszásnemet, és a két technikát. Ezen a helyzeten változtatni kellett, és a mellúszás védelmében végül 1952-ben kettéválasztották a két úszásnemet mell- és pillangóúszásra. A létbizonytalanságból győztesen kikerült és megtisztult mellúszás hamarosan ismét a viták középpontjába került, ugyanis új utakat keresve a japán Furukawa úszását mindenütt átvették. A verseny kívülről nézve azonban eléggé humorossá vált, mert a rajtot követő hangos csobbanás után hatalmas csend borult a versenypályákra, a versenyzők eltűntek a víz alatt és csak a levegőért felbukkanó egy-egy versenyző feje volt pillanatonként látható.

Ismét változtatni kellett a szabályokon. 1956-tól versenyeznek a mellúszók a ma is érvényes szabályok szerint, melyek a rajt és a forduló után csak egy víz alatti húzást engedélyeznek, és még azt is előírják, hogy úszás közben a fejnek a víz felszínét, illetve a tükrét meg kell törnie, ezzel a víz alatti mellúszás négyéves korszaka véget ért.

Az úszók ezután ismét olyan új technika kifejlesztésére törekedtek, mely a mellúszás további felgyorsulását eredményezi. Az 1960-as olimpián Rómában nagy sikert aratott az amerikai Mulliken és a japán Osaki, akik késleltetett légzésű technikájukkal az egész mellúszó mezőnyt maguk mögé utasították. A technikát az amerikai Jaster Jastermski tökéletesítette, aki arra is nagy súlyt fektetett, hogy a szelés kar és láb ütemét az eddiginél jobban leszűkítse. A mellúszás világcsúcsai 1961-től ugrásszerűen javultak.

Az új módszerek keresése a mellúszásban még napjainkban sem fejeződött be. Az utóbbi években az un. „guruló technika” lényege az ellenállás további csökkentése, szűkebb kar és lábütem, élénkebb ritmus hatására az eredmények tovább javulnak. Az úszásnem még most sem érkezett fel a csúcsra technikai szempontból, még mindig van csiszolni való. Újabb lehetőségek rejlenek a testhelyzet további áramvonalasításában, a végtagok előrehajtó erejének fokozásában, a légzéstechnika javításában.

A mellúszás a leglassúbb és a leginkább energia igényesebb úszásnem. A versenyzők az eredményesebb szereplés érdekében – a szabályok adta kereteken belül – mindig arra törekedtek, hogy minél gazdaságosabbá tegyék a mellúszás technikáját. A változásokat általában egy-egy nagy mellúszó egyéniség idézte elő.

A két világháború között Rademacher és Sietas, két német mellúszó alakította ki az ortodox technikát, amelyet a széles kar- és lábmozdulatok jellemeztek.

Az 50-es években még semmilyen szabályozás nem létezett a fejtartásra, a mellúszóknak így lehetőségük nyílt a hosszan tartó víz alatti úszásra is. A versenyeken így az úszók többsége csak 3-4 alkalommal jött víz fölé, így a közönség szempontjából érdektelenné vált ez az úszásnem, ezért a FINA szigorította a szabályokat, így a víz alatti mellúszás megszűnt.

Ez úgy hatott a mellúszásra, hogy a karok előre vitele ezután már csak a vízben történhetett. A mellúszás karmunkájának tehát meg kellett újulnia: a korábbi széles húzás leszűkült, körkörössé vált, és időben alkalmazkodott a jó siklást biztosító ritmushoz. A klasszikus technikánál a karmunka, illetve a lábmunka szélessége és végrehajtásának ideje tehát lerövidült.

Az 1960-as években aztán néhány kevésbé eredményes mellúszó (Mulliken, Osaki és Jastremski) változtatott a technikán, méghozzá a levegővétel helyének megváltoztatásával. A karmunka aktív, előrehajló részének kezdetén elindított levegővételt áthelyezték a karmunka végéhez, a beforgatáshoz. Ez a módszer forradalmasította a mellúszást, és szép eredményeket hozott az újítóknak, ezzel ugyanis tovább gyorsult a kar- és a lábmunka végrehajtásának ritmusa, az egész mellúszás ritmusa. Emellett minimális mértékűre csökkent a siklás, a kar- és lábmunka szélessége pedig még szűkebb lett.

Az 1970-es évek elején aztán megint történt egy újítás. A karmunka és a lábmunka is módosult. A szűk lábfelhúzás után a lábmunka az előrehajló szakaszban energikus, az erők az előrehaladással ellentétesen hatnak. A kartempót mély, víz alatti helyzetben kezdi az úszó. A szűk kar-és lábtempó következtében az egész mellúszás ritmusa még gyorsabbá vált, a siklási fázis pedig gördülékeny lett. Ezt a mellúszó stílust olyan úszók képviselték, mint Wilkie, Hencken, Mörken, Zsulpa és Davies.

A mellúszás technikájának történetét összefoglalva elmondható, hogy a karmunka és a lábmunka vonatkozásában a kezdeti széles, nagy kiterjedésű mozgások leszűkültek, a siklási fázis lerövidült, a mellúszás ritmusa pedig jelentősen felgyorsult.

A mellúszás technikája a szabályok adta lehetőségeken belül ma is folyamatosan változik. A versenyzők egyéni adottságaiknak megfelelően más-más technikával úsznak. A mellúszás folyamatosan fejlődött a versenyúszás megjelenésével. Az úszásnem fejlődésének történetében így 4 nagy korszakot különböztethetünk meg:

  • az ortodox,
  • a klasszikus,
  • a késleltetett levegővételű
  • a gurulótechnikát.

Ortodox technika

A két világháború között Rademacher és Sietas személyében két német mellúszó alakította ki azt a mozgást, melyet ortodoxnak neveznek. Ez a technika már fizikai meggondolásokra épül. Fő jellemzője az a törekvés volt, hogy a kar- és lábmunka végrehajtása során minél nagyobb tömegű vízmennyiséget mozgasson meg az úszó. A karmunka aktív, előrehajló része széles volt. Hosszú távon, viszonylag nagy vízmennyiség ellenállásának legyőzését tette lehetővé ez a karmunka, de az előrehaladás szempontjából kevés ideig tartott a hasznos energiaközlés. A lábmunka szintén széles kellett, hogy legyen. A láb zsugorterpeszbe húzása után a láb széles terpeszbe való hátrarúgása következett, majd a lehető leggyorsabb lábösszezárás annak érdekében, hogy a két lábszár között lévő vízmennyiség minél nagyobb sebességgel áramoljon a haladással ellentétes irányba.

Klasszikus technika

A mellúszó karmunka passzív része a víz feletti előre vitelt jelentette, így a karmunka lényegesen lerövidült. A lábmunka végrehajtásának ideje is lerövidült. Fő jellemzője, hogy a lábszárral és talppal végrehajtott toló mozgás minél gyorsabb legyen. (A víz alatti hosszantartó tempózásról, és annak megszüntetéséről már korábban írtunk.)

1952 után azonban ismét változott a helyzet azzal, hogy „megjelent” a pillangóúszás. A mellúszás tekintetében ez azt jelentette, hogy a karok előrevitele csak a vízben történhetett. A mellúszás karmunkájának ezzel ismét meg kellett újulnia: a korábbi széles húzás leszűkült, körkörössé vált és időben alkalmazkodott a jó siklást biztosító ritmushoz.

Késleltetett levegővételű technika:

Az 1960-as években néhány kevésbé eredményes mellúszó változtatott a technikán, méghozzá a levegővétel helyének megváltoztatásával. A karmunka aktív, előrehajló részének kezdetén elindított levegővételt áthelyezték a karmunka végéhez, a beforgatáshoz. Ez a módszer forradalmasította az egész mellúszást. Felgyorsult a kar- és a lábmunka végrehajtásának ritmusa, vagyis az egész mellúszás ritmusa. Emellett minimális mértékűre csökkent a siklás, a kar- és lábmunka szélessége is szűkebb lett. (Az első mellúszók, akik ezt a technikát alkalmazták, Mulliken, Osaki és Jastremski voltak.)

Gurulótechnika

Az 1970-es évek elején alakult ki a mellúszás ezen technikája. A karmunka és a lábmunka is eltér a késleltetett levegővételű technikától. A szűk lábfelhúzás után a lábmunka az előrehajló szakaszban energikus, az erők az előrehaladással ellentétesen hatnak. A kartempót mély, víz alatti helyzetben kezdi az úszó. A szűk kar- és lábtempó következtében az egész mellúszás ritmusa még gyorsabbá vált, a siklási fázis gördülékeny lett.

A mellúszás technikája a szabályok adta lehetőségeken belül folyamatosan változik, amit a világcsúcsok folyamatos javulása is igazol.

12.1. A mellúszás

A következőkben a három „alaptechnikára” vonatkozóan Majer Ferenc gondolatait foglaltuk össze Bodor Richárd mellúszó magyar bajnok, európa bajnoki bronzérmes mellúszó kiegészítéseivel, valamint saját tapasztalatainkkal. Az ortodox technika az I. világháborút követő években – mint már említettük - Rademacher és Sietas két német mellúszó korszerű mozgására és bizonyos fizikai meggondolásokra épült. Fő jellegzetessége az volt, hogy a kar és a lábmunka végrehajtásának során minél nagyobb tömegű vízmennyiséget kell megmozgatni. A karmunka aktív előrehajtó része igen szélessé, ennek következtében hosszúvá vált. Az alaphelyzetből kiindulva a húzás a váll vonaláig tartott. Ezt elérve kezdődött a könyöknek és az alkaroknak a törzs felé való közelítése, majd a mellkas alatt a karok előrecsúsztatásának az előkészítése, amely elég lassú volt. A ritmus érdekében a karmunkához hozzá kellett alakítani a lábmunkát, amely a felkészítés után nagy terpesztéssel folytatódott, mely után a lehető leggyorsabb összezárás. A kar és a láb összehangolt volt. A levegővétel a széles karmunka indításával a fej kiemelésével történt.

A klasszikus technikát az úszómozgás közben folyó, differenciálódó folyamata váltotta ki. A mellúszó karmunka előrecsúszó passzív részének víz feletti előrevitelével. A lábmunkánál szűkebb lett az előkészítő rész is, és a lábak felhúzása sem történt szélesen. Az előrehajtó rész a toló mozgás következtében is lényegesen leszűkült, enyhén körkörös lett.

Késleltetett légvételű technika : az 1960-as években a levegővétel helyét változtatták meg. Áthelyezték a karmunka aktív előrehajtó részének végéhez, a beforgató részhez. Felgyorsult mind a kar-, mind a lábmunka, szélessége is a lehető legszűkebb lett.

12.2. A mellúszás alaptechnikája

Ez a technikai végrehajtás a jelenleg legtöbb versenyúszó által alkalmazott gurulótechnika, amely az élvonalbeli úszók egyéni adottságaihoz és sajátosságaihoz mérten eltérő mozzanatokat is tartalmazhat. A továbbiakban az általános technika legalapvetőbb elemeit mutatjuk be.

12.2.1. Alaphelyzet

A karok vállszélességben a víz felszínével párhuzamosan, kis mélységben, magastartásban. Fej a szemöldök vonaláig vízben, lábak igen enyhe tónusos tartásban egymás mellé zárva, térdben nyújtva, lefeszített lábfejjel. A törzs nem feszes, de tartásos helyzetben van.

12.2.2. Karmunka

Aktív és passzív szakasz is a víz alatt történik. Az előkészítő passzív szakaszt követi az előrehajtó, aktív szakasz. Szimmetrikus, ciklikus mozgás.

  1. Vízfogás: csuklóban behajlított kézfej tenyéri oldalán. Ebben a helyzetben érződik a víz enyhe nyomása.
  2. Húzás: megindítása után közvetlenül mindkét kar hajlik könyökben. Először lefelé, majd oldalt folytatódik, aztán hátrafelé, enyhe körív mentén történik. A periférikus látás vonaláig tart.
  3. Tolás: elindul a körív legszélesebb pontjáról, és befelé irányulva körívet szűkítve egy rövid szakaszon történik. Kézfejek ismét közelednek egymáshoz, a kar felső része is közeledik a törzshöz. Akkor van vége, amikor a kézfejek a váll vonala alá érnek.
  4. Beforgatás: a karok felső részei egészen a test közelébe kerülnek, és a tenyerek is igen közel kerülnek egymáshoz a mell alatt. Erőteljes fordító mozdulat.
  5. Passzív szakasz: a mell és az áll alatt csúszik ki mind a két kar a fej előtt egészen a karok teljes kinyúlásáig.

12.2.3. Lábmunka

Az előrehaladás vonatkozásában a végrehajtás 70%-át is jelentheti az egyéni úszótechnika függvényében. Passzív szakasz lassul, aktív rész fokozódó gyorsaságú lesz. Előkészítő passzív, előrehajtó aktív lábmunkákat különböztetünk meg.

  1. Passzív: alaphelyzetből indul ki, felhúzás enyhe terpesztéssel tart addig, amíg a combbal a lábszár alsó része hegyesszöget nem zár be. Lábfej pipál.
  2. Aktív: mindkét láb hátrafelé, kissé lefelé irányuló, körkörös pályán, fokozódó gyorsasággal záródik össze. Addig tart, amíg a lábszár teljes kinyúlásával egy időben a pipáló lábfejek talppal egymás felé fordulva teljesen kinyúlnak, lábak az előrehaladással ellentétes irányban toló mozgást végeznek.

12.2.4. Kar és a lábmunka összhangja

Szimmetrikus, ciklikus mozgás. Úgy kell kialakítani, hogy az egyik végtag aktív munkavégzése kapcsolódjon a másik végtag passzív munkavégzéséhez, tehát a lábmunka összezáró aktív részében kapcsolódjon a karmunka passzív előkészítő jellegű mozgása és fordítva.

12.2.5. Levegővétel

A vízfogás utáni húzásrésznél a fejet a víz magasságánál tovább nem emeljük. A belégzés a tolásig tart.

12.2.6. Rajt

Egy kar és egy lábmunka végrehajtása a víz alatt. Ugrás lendületvétellel. Vízbeérési szög nagyobb, mint a másik kettő úszásnemnél. Továbbiakat a jelenleg érvényben lévő szabályok határozzák meg.

12.2.7. Forduló

A falat két kézzel kell megérinteni. Függőleges és átcsapásos forduló.

12.2.8. A mellúszás mechanikai elemei

A mellúszó lábmunka aktív részében az a cél, hogy minél gyorsabban kell a mozgást végrehajtani. Ennek következtében nagyobb ellenállás keletkezik, amelynek legyőzése nagyobb sebességű előrehaladást eredményez. A gyorsmozgás következtében a hatás-ellenhatás elve alapján létrejön a nagyobb sebességgel történő előrehaladás. Ebben az úszásnemben a legdöntőbb a kar és a lábmunka összhangja az előrehaladás érdekében. A leggazdaságosabb előrehaladás, ha a sebesség állandó, mert ingadozás esetén váltakozik az ellenállás.

12.2.9. A mellúszás anatómia elemei

A karmunkánál, a kifelé forgatásnál a deltaizom, a tövis alatti-, a kis görgeteg-, a nagy mell-, a széles hát-, a nagy görgetegizom dolgozik, később a könyökfeszítésben a háromfejű karizom. Húzás után a könyök behajlik a kétfejű karizom hatására. Az alkar hajlítását a karizom is segíti. A felkar aktív zárása gyors és energikus, elölről hátrafelé történik, a nagy mell- és a széles hátizom dolgozik.

A lábmunkánál a comb felhúzásánál a félig hártyás-, a kétfejű comb- és a szabóizom dolgozik. A comb emelését a csípő horpaszizma végzi.

21. kép: Gyurta Dániel
Fotó: Bodor Richárd archívumából

12.2.10. Mellúszás mozgásfázisai

A fejezet kidolgozásánál felhasználtuk J. E. Counsilman (alaptechnika) Kiss Miklós, Tóth Ákos (oktatás, modern technika) gondolatait és kiegészítettük Bodor Richárd mellúszó bajnok (versenytechnika) tapasztalataival. A siklás helyzetéből induljunk ki. A kar a húzással indul, vele egy időben kezd emelkedni a fej. A víz alól való könnyű kijövetel érdekében a lábak nyújtva vannak. A törzs kissé lefelé nyomja a vizet. Tovább emelkedik a fej, a karhúzás kiér a szélső helyzetbe.

A kar megkezdi a lefelé nyomást és a beforgató mozgást, megtörténik a maradék levegő teljes kifújása. A lábak még mindig nyújtva vannak. A törzs lefele ható, nem túlságosan erős nyomása meg mindig tart.

A beforgatás erősödik, megkezdődik a levegő beszívása. A lábak felhúzása elkezdődik. A vállak magasabb helyzetet igyekeznek felvenni, kissé előre tolódnak. Az egész felsőtest szűk tartást próbál felvenni.

A felsőtest eléri a legmagasabb helyzetét, befejeződik a levegő beszívása, felgyorsulnak a kezek, szinte előredobódnak. A fej kezd visszahajlani, a lábak felhúzása tovább tart.

A karok előredobódnak, a fej bukik lefelé, a lábak felhúzása befejeződik. A guruló technikánál nagyon fontos, hogy a kezek mozgásának teljes periódusa egyetlen mozdulattal, szünetmentes és fokozatosan gyorsuló legyen.

A karok „előredobása” végén indul az erőteljes ostorcsapás-szerű lábzárás. Itt már a fej még jobban lebillen a kezek közé. Ez elősegíti a csípő könnyebb megemelkedését, valamint szűkíti az áramlásra merőleges keresztmetszetet.

A lábzárassal egy időben megemelkedik a csípő. Ezzel létrejön egy delfinszerű mozgás, amelynek szintén előrehajtó szerepe van.

A kicsúszás végén ismét megemelkedés kezdődik, amely a delfinszerű mozgás egyik eleme.

12.2.11. A szabályos mellúszás

A mellúszás alaptechnikájának elemei nagyon sajátságosak, és bár évről évre megváltoznak, ezek a változások kismértékűek. A következőkben J.E Counsilman 1980-as években írt könyvére támaszkodunk, de a mellúszás minden tekintetben átalakult azóta. A versenyszabályzat kimondja:

  • Az úszónak hason fekve kell úsznia, és sem a válla, sem más testrésze nem merülhet mélyebbre, mint ugyanannak a testrésznek “párja.”
  • A karoknak egy időben és egyforma mozgást kell végezniük, a vízből nem emelkedhetnek ki.
  • A lábaknak is egy időben és egyforma mozgást kell végezniük. Kizárólag a mellúszó lábtempó használható. A rúgási szakasz során a térdek bizonyos mértékű felhúzása után lábszárból oldalra kell szétnyitni, majd össze kell zárni. A lábak függőleges síkban végzett hullámzó mozgása nem megengedett. Ez egyben kizárja a delfin, a kallózó, vagy az ollózó lábtempót is. (A szabály azóta már változott, engedékenyebb lett a delfinező lábtempó tekintetében.)
  • A fej egy részének mindig meg kell törnie a víz felszínét, kivéve a megengedett időt, amit az úszó a rajt és a forduló után egy lehúzás és egy lábtempó erejéig a víz alatt tölt. A fordulónál vagy célba érkezésnél a szabályok szerint mindkét kézzel egyidőben kell megérinteni a falat. (A legújabb szabályok már engedélyezik a forduló előtt a fal két kézzel történő érintését, nem azonos magasságában is.)

Egyik úszásnem technikájával kapcsolatban sem keletkezett annyi ellentmondás, félreértés és egyet nem értés, mint a mellúszáséval kapcsolatban. Különböző szerzők az előhaladásban különböző arányt tulajdonítanak a láb és a karmunkának. A legáltalánosabb vélemény 75 százalékot engedélyez a láb, és 25 százalékot a kar előrehajtó erejének. Ennek legnagyobb hibája nem csupán az, hogy tudománytalan és szubjektív értékelésen alapul, hanem az is, hogy minimálisra csökkenti a kartempó fontosságát. A Holland Úszó szövetségnek a Vontatás Folyadékmechanikáját vizsgáló Laboratóriumában (Rotterdam) végzett nem publikált kísérletei éppen ellenkezőjét látszanak bizonyítani. Ezek a vizsgálatok arra utalnak, hogy a világklasszis mellúszók előrehajtó erejének elsődleges forrása a kartempó. Egy úszó számára a legjobb módszer az, ha mind a lábtempót, mind a kartempót olyan hatékonnyá fejleszti, amilyenné csak tudja. Az így kialakított technikájával egyéni megoldásokat is tud alkalmazni. Természetesen az egyénileg kialakított úszótechnikákon kívül az alaptechnika is évről-évre fejlődik, és a meghatározott szabályok ismeretében alakul.

12.2.12. Mellúszás kiegészítő oktatása – haladóknak

Nem szorosan az úszás technikájához tartozó gyakorlatok, amelyek egyes elemei fejlesztik a hozzájuk tartozó mozgáselemet. Alkalmazásuk elsősorban az edzések alatt fordul elő gyakrabban.

A már tanult és pontosan kivitelezett mellúszó mozgás elemeit - kartempó, levegővétel, lábtempó, együtt úszás - előképzettséggel megfelelő adottságokkal rendelkező iskoláskorú úszok technikai fejlesztésére ajánlja Bodor Richárd mellúszó bajnok:

  1. Hátratett karok, a test oldalára ragasztott karok, ujjak összeszorítva. Levegő vétel minden egyes tempó alatt, sarkak a lábtempó felhúzás legmagasabb pontjánál vannak, a sarkak érintik a kéz ujjait. Levegővétel a láb felhúzás pillanatban kezd megindulni a fej felfelé, a lábtempó befejezésekor a fej már visszamegy a vízbe lehajtva. Teljes siklás kivitelezéshez szükség van a csípő erőteljes kinyomására, felfelé irányuló mozgására.
  2. Siklás közbeni levegővétel. Itt a levegővétel pontos helyzetét lehet gyakorolni, ami majd a teljes úszás alatt is pontosan a kartempóval együtt elhelyezhető a mellúszás ritmusában. Guruló mellúszás egyik fontos külön gyakorlata, ami a felszínen való fej- és törzsmunkát készíti elő. Javítása a levegővétel pontos helye, gyors és pontos erőteljes lábtempó, amit lábfej, boka összezárása fejez be. Csípő felemelkedése, hosszú kicsúszás, előrehaladás a sorrend.
  3. Ökölbe szorított tenyérrel mellúszás kartempó. Mint a nevében is szerepel, ökölben szorított kézfejjel ússzuk a mellúszó kartempót, amit kitett fejjel hajtunk végre. A lábtempó minimális, delfinmozgás. Fontos a feladat végrehajtása közben a fej mozdulatlansága, amit a kar és a váll pontos mozdulataival lehet elérni, kivitelezni. A kar mozdulata rövidebb, kisebb úton, nagyobb sebességgel. Előredobás, préselés, vízfogás. Ennek a feladatnak a célja a gyorsaság megszerzése, maximum 25 métert kérjünk, utána más feladat következzen, mert ennek a pontos végrehajtása odafigyelést és sok energiát igényel. Hibajavításnál figyeljünk arra, hogy a karok előredobása pontos és gyors legyen, a fej mozdulatlansága, nincs pumpáló mozgás, a test elsüllyedése is rossz végrehajtást okoz.
  4. Bálna. Mellúszó lehúzás. Két mellúszó lábtempó, levegővétel a lehúzás megkezdésekor. Erősítő hatású, törzs, kar és lábtempó. Siklás elől páros nyújtott kar, vízfogás, ezzel egy időben a fej kiemelése rövid határozott levegővétel, a kar lehúzásakor felsőtest kezd megemelkedni. A lehúzás felétől már a fej lebukása egyben a csípő emelkedése, delfinszerű mozgással végrehajtandó. A kar teljes lehúzást végez, ami a csípő érintésével zárul. Enyhén lefelé halad az úszó a vízben, alámerül, ekkor a lábtempó következik, ezzel egy időben karok előre vitele a kiindulás fázisába kerül.
  5. Préselés. Ez a gyakorlat a karmunkát veszi célba, azon belül is az alkarra való támaszkodást, és az érzékelését fejleszti. Álló helyzetben és úszva is végrehajtható. Álló helyzetben, vízben, a karok kicsit elől könyökből hajlítva, víz felszínen. Kézfej is a víz felszínen. Erőteljes lefelé irányuló mozgást hajtunk végre, így kicsit kiemelkedünk a vízből, könyökünk a testünk előtt majdnem összeér. Ugyanezt úszva, kis lábtempó mellett, kitett fejjel is végrehajthatjuk. A vízérzékelést nagyban elősegíti, folyamatosság jellemzi, mint az úszást magát. Ez a gyakorlat a kiemelkedést, a karokra való támaszkodást, és a víz test előtt-alatt való összepréselését gyakoroltatja.
  6. Mellúszó kartempó, delfin lábbal, bójával. A nevében szerepel, hogy mellúszás karmunkáját lábtempó nélkül bójával végezteti (a láb közé szorítva). A bója feladata a csípő magasan tartása, ezzel lehet kicsit “játszani”. A bója nagysága a felhajtó ereje. Minél nagyobb annál feljebb lesz a csípő, annál magasabb a test vízfekvése. Edzői feladat kiválasztani milyen bóját használjon az úszó. Ennek végrehajtásnál olyan szerepe van, ami a csípő erőteljesebb mozgására ad módot. A levegővétel, kiemelkedésnek nagyságát lehet optimálisra fejleszteni.
  7. Egy kartempó, két lábtempó. Ez már kifejezetten az úszó mellúszásának közelítőlegesen végleges technikájának beállítására szolgálhat. Egy kartempó után elvégezzük a lábtempót, mintha versenytempó lenne. De a végen hosszú kicsúszás következik, és a víz alatt még egy lábtempót végzünk. A következő tempó ismét teljes. Itt ismét a pontosság a cél, kicsúszás utáni pozíciónk, amelyből már a következő teljes tempó ismét a tökéletes pozícióból induljon. Nem szabad lemerülni mélyre. A kar és lábtempó - levegővétel időzítését itt lehet megítélni kintről és javítani. Az úszó maga is érzi, ha elcsúszott, ha mélyre merült.
  8. Mell lábtempó deszkával, kitett fejjel. Két kéz a deszkán, úszólapon, a víz felett, szabad levegővétel. A mellúszás lábtempót így külön lehet erősíteni. Technikai végrehajtása közben fontos a rángatózástól mentes felsőtest a lábtempó közben, folyamatos felhúzás és zárás. Itt az edző különösen könnyedén meg tudja figyelni, és ellenőrizni a lábtempó zárását, a boka aktív használatát.
  9. Víz alatti mellúszás lábtempó. Ez a gyakorlat faltól való elrugaszkodás után a siklás kezdő pozícióból indulva csak mellúszó láb. A kar előre nyújtva, fej lehajtva. Aktív csípő mozgás, pontos erőteljes, nem elsietett lábtempó. Mivel víz alatt úszunk, a felső testünk mozdulatlan, fejünk is mozdulatlan. Levegővétel után lassú úszás, és ismételtessük a gyakorlatot, hogy a légzés visszaálljon.
  10. Levegő nélküli kar és láb. Ezt igazából verseny előtt érdemes használni, gyakorolni mikor a versenysebességre próbálunk gyorsítani. Mellúszás közben 3-4 kartempót magas frekvenciával, pontosan, fej felsőtest mozgásával „felpörgetjük magunkat”, ekkor a kar munkája a verseny frekvenciánál is gyorsabb lehet, amit levegővétel nélkül hajtunk végre. Ugyan így lábtempót is, fej és törzs mozgását végezzük, itt kar elöl, nyújtva van. Itt is a bemelegítés felgyorsítása a cél. Ezt igazából felkészült versenyzők, nagy teljesítmény előtti utolsó időszakba használhatják.
  11. Ritmusúszás. Folyamatos, akár alapozó időszakban lévő sportolók monotonitását áthidaló technikai feladat. Négy úszás: elsőként mell kar delfin láb, utána két delfin láb egy mell láb, két mell láb egy delfinláb, negyedikként sima mellúszás. Ez 50 méteres, 100-as bontásban ússzuk. A feladat a delfin mozgás és a mell láb kapcsolatát, és így a test delfin mozgását segíti elő.
« Előző fejezet Tartalomjegyzék Következő fejezet »

Események

Jelenleg nincs aktuális esemény.

További események... »

Ajánló

A pályázat egyetemi oldala

Sporttudományi és Testnevelési Intézet

Sportközpont

TTK Tanulmányi Osztály

Szentágothai János Szakkollégium

Botanikus Kert

BTK-TTK Könyvtár

Egyetemi Könyvtár

Nyitott Egyetem

Táncoló Egyetem

Univ Pécs

TTK meteorológiai állomás