• Hírek
• TÁMOP pályázat bemutatása

• Képzések
• Jelentkezés képzésre

• Hálózatfejlesztés-konferenciák
• Eredmények

• Tananyagfejlesztés
• Kapcsolat
• Oldaltérkép

5. Az együttnevelés pedagógiája

„A fogyatékosság nehezebben elviselhető részét nem a fizikai vagy szellemi állapot idézi elő”.

Buscaglia, L.

Papp Gabriella (2001; 2003; 2004) gondolatai szerint tanulásban akadályozott gyermekek együttnevelésének tapasztalatai az Egyesült Államokban, Nyugat-Európában körülbelül ötven évesek (Schatz 1979; Csányi 1990). A magyarországi gyakorlatra a német nyelvterületen, folyó munka volt hatással (szervezés, kutatás, nevelésfilozófiai gondolkodás stb.), míg napjainkban erősödik az angliai befolyás is (tanulásszervezés, „mindenki iskolája” szemlélet stb.; Ainscow 1993; Hirzel és mtsai, 1994; Haeberlin 1991; Moser–Bless 1994). A fenti kutatásokból kitűnt, hogy a tanulásban akadályozott gyerekek a többségi iskolában jobb, vagy legalább ugyanolyan teljesítményt értek el, mint a speciális iskolában tanulók (Haeberlin 1991, 1993; Végh 1991).

Illyés Sándor (2001) gondolatai alapján külföldön ennek az új eszmének csaknem 30-40 éves története van. Ez idő alatt az elméletben, illetve napjainkban már a gyakorlatban is élővé vált a gondolat. Ahol a speciális nevelés korábban túlnyomó részben szegregált módon folyt, a szegregált körülmények között létrehozott specifikus pedagógiai megoldásokat most a többségi pedagógiába ültetik át. Magyarországon az együttnevelés megoldására a gyógypedagógia, a politika és a törvénykezés is egyszerre szeretett volna megoldásokat találni. Az 1993. évi Közoktatási Törvény már pontosan rögzíti, hogy milyen feltételekkel lehet megoldani az együttnevelést a közoktatásban. Törvényszerű volt, hogy a gyógypedagógiában alkalmazott tradicionális szegregáció elméletén és gyakorlatán változtatni kell. A gyógypedagógusok által végzett professzionista munkát kell átültetni az együttnevelés gyakorlatába. A szakember jelenléte a többségi iskolákban jelentősen emeli az együttnevelés színvonalát. Testnevelő tanárként is úgy gondoljuk, hogy a mozgással foglalkozó tanórákon, ahol az egyéni képességek megléte vagy hiánya döntő jelentőségű, nagy szükség lenne olyan szakemberre, akivel kooperálva könnyebben megoldhatóvá válik a differenciált oktatás. Illyés szerint azonban a gyógypedagógus a többségi pedagógia területén járatlan, képzettsége és jogosítványa erre a területre egyáltalán nem terjed ki. Ezért ahhoz, hogy a többségi pedagógus és a gyógypedagógus a valódi együttnevelés különböző formáinak kitalálásában együtt gondolkozhasson, egymás jó partnere lehessen, a gyógypedagógusok képzését feltétlenül módosítani kell. Természetesen a képzésbe, továbbképzésbe a jelenleg „hagyományos módszerekkel” dolgozó testnevelő tanárok bevonása is elkerülhetetlen. A pedagógiai valóság azonban az, hogy a személyi és tárgyi feltételek hiányában kell azonosulni, majd megvalósítani egy új eszményt, az előírások és a reális valóság között pedig óriási az eltérés. A pedagógiában jártas szakemberek egyöntetű véleménye alapján ennek az eltérésnek a csökkentéséhez nagyon hosszú időre van szükség. Illyés kihangsúlyozza azt is, hogy az együttnevelés csak olyan intézményben kezdhető el és valósítható meg, ahol erre a feltételek biztosítva vannak.

5. ábra: Az együttnevelés előnyei és hátrányai
Forrás: Kőpatakiné 2004

Azt hiszem, hogy a Kőpatakiné Mészáros Mária (2004) cikkéből kiemelt táblázatok pontosan és részletesen tartalmazzák az együttnevelés előnyeit és hátrányait a gyógypedagógusok, illetve a többségi iskolákban tanítók véleményei alapján.

Az együttnevelés témakörének még teljesebb körülírásához hozzátartozik az integráció újabb aspektusból történő meghatározása. A Magyar Értelmező Kéziszótár szerint integrációról beszélünk akkor, ha a folyamat „különálló részeknek valamely más nagyobb egészbe, egységbe való beilleszkedését, beolvadását” vonja maga után. A pedagógiai integráció ezek szerint az oktatásban végbemenő azon folyamat, amikor sajátos nevelési igényű gyermekek (tanulók) ép gyermekek közé kerülnek, oda beilleszkednek. Ezzel biztosítva számunkra az esélyegyenlőség nemzetközi elveit, nyitottá teszi számunkra az oktatási létesítményeket, tekintet nélkül egyesek akadályozottságára, eltérő képességeikre a kiemelkedően tehetségestől a gyengébb adottságúig (Czibere 2006).

Az együttnevelés gyakorlati megvalósítására a Közoktatási Törvény először 1993-ban ad lehetőséget. A többségi iskolák keretében azonban már évtizedek óta működnek enyhén értelmi sérült tanulók részére külön osztályok, tagozatok, amelyek az együttnevelés legegyszerűbb változatai Kőpatakiné Mészáros Mária és Mayer József (2008) szerint. A szerzőpáros szerint a gyakorlatban nagyon kevés tudás és felhalmozott ismeret, tapasztalat van arról, hogy milyen igényei vannak a sikeres inklúziónak a társadalmi környezetben, amelyben több ellenérdekeltség, külső kényszerhelyzet jelenik meg. Az integrált oktatásban részesülő gyermekek számának dinamikus emelkedése a befogadó létesítmények számára rendkívül nagy kihívást, egyben lépéskényszert is jelent.

A korábbi fejezetekben leírtak figyelembe vételével jogosan merül fel a kérdés: vannak-e, és ha igen, akkor milyen esélyei vannak napjainkban az együttnevelésnek? A nemzetközi kitekintés alapján nagyon jó példákat találunk, a sérült és egészséges tanulók együttnevelése világszinten is szándék, illetve törekvés. A szegregált oktatás megszüntetése természetesen hazánkban is megjelent és hangoztatott igénnyé vált. Mindemellett nem szabad figyelmen kívül hagyni, hogy az elkülönített oktatásnak is számos előnye, illetve hátránya van. Az elkülönülés előnyei Zsebe Andrea és Bíró Katalin (2002) szerint: egyénre szabott fejlesztési lehetőségek, programok; szakpedagógus jelenléte; fokozatos felkészítés a társadalomba való beilleszkedésre (ennek fontossága napjainkban mind gyakrabban előtérbe kerül). Azt sem szabad azonban elfelejtenünk, hogy a nem szakszerű integrálás komoly károkat okozhat egy sérült gyermek fejlődésében.

A társadalom befogadó-képessége elsősorban attól függ, hogy mennyire alkalmas a "másság" elfogadására. A "más" szó valakihez, vagy valamihez viszonyítva fejezi ki az eltérést. Allport, G. W. (1999) szerint a másság-szemlélet sokféle formában módosíthatja a másnak látott személlyel szembeni viselkedést.

Számos országban egyre nagyobb számban nevelik-oktatják többségi iskolákban azokat a gyermekeket, akik régebben elkülönített nevelésben vettek részt, ez mindenképpen előnyöket rejthet magában. Az együttes nevelés megfelelő feltételrendszer biztosítása mellett nem csak a sérült tanuló számára lehet kedvező, hanem a többségi iskolába járó gyermekeknek is. Ennek oka, hogy a tanulók együttes nevelése megsokszorozza a szociális kölcsönhatásokat és az együttműködés új formáinak elsajátításával, új morális értékek kialakulásának színtere lehet. Továbbá az egészség, mint érték újra felértékelődik (Zsebe–Bíró 2002). Rendkívül fontos lehet az is, hogy ha az egészséges embereknek módjukban áll megtapasztalni, hogy a köztünk élő sérült társaik is tudnak teljes életet élni, sokkal jobban el tudják fogadni a másságot, a sajátos nevelési igényt és speciális ellátási módozatokat.

Az elfogadás feltételei (Buscaglia 1998):

1. A sérült emberek is különbözőek, egyediek.
2. A sérült ember elsősorban ember, csak másodsorban sérült. Ugyanúgy joga van az önkifejezésre.
3. A sérülteknek nincs külön világuk. Egyetlen világ létezik
4. A sérülteknek ugyanúgy joguk van minden irányú érzéseket, tapasztalatokat átélni. Megóvni őket annyit jelent, mint kizárni őket a világból.
5. Csak ők tudják megmondani, hogy mire van szükségük. Nekünk odafigyelőnek, jó megfigyelőnek kell lennünk.
6. A sérült embernek önmagának kell cselekednie önmagáért. Mi a szükséges feltételek megteremtésében segíthetünk.
7. Joguk van hozzá, mint mindnyájunknak, hogy úgy éljék az életet, amilyen. Mi legfeljebb hozzásegíthetjük őket a legkedvezőbb forma kiválasztásához.
8. Bármennyire is sérült valaki joga van azzá lenni, ami belülről megadatott neki.
9. A saját vagy a társadalom szabályait rájuk erőltetni irreális dolog (sokféleképpen lehet megkötni egy cipőt vagy eljutni a buszmegállóhoz). Sokféleképpen lehet tanulni és alkalmazkodni.
10. Minden sérültnek joga van tisztában lenni saját állapotával és lehetőségeivel.

Kókayiné Lányi Marietta (2006) szerint az együttnevelésnél nem számít, hogy kikről beszélünk, szociálisan hátrányos helyzetű gyermekekről, sérült gyermekekről vagy tehetséges gyermekekről, más érdeklődésű gyermekekről vagy éppen arról a kisgyermekről, akinek most válnak a szülei. A legfontosabb az, hogy a pedagógusnak el kell fogadnia, hogy az osztályba járó gyermekek sokfélék, további feladatként ezeket a tanulókat meg kell szólítani és hatékonnyá, nekik pontosan megfelelővé kell tenni az iskolát. Ehhez azonban „másféle” iskola kell. A befogadó iskolákban az együttnevelés alkalmazásával az ép gyermekek közege húzóerőt, pozitív példát jelent az integráltan nevelt kisiskolás számára. Kókayné szerint nem az a lényeg, hogy mi hiányzik, hanem az, ami érték.

Összességében elmondható, hogy minden gyermek egyéni sajátosságokkal rendelkező lény. Az iskolában is minden tanulónak szüksége van biztatásra, dicsérő szavakra, hogy a kapott feladatok végzésénél tovább tudjon lépni. Az elfogadó, befogadó légkörben nevelkedő gyermek nyitottá válik az információk befogadására, a segítő közösség fejlesztő ereje nagyon sokat jelenthet a számára. Rendkívül fontos és jelentős, hogy a pedagógus rendelkezzen megfelelő ismeretekkel a rábízott gyermek sajátosságairól, tanulási képességeiről, ismerje a vele való bánásmódot, az oktatási folyamatban alkalmazható módszereket és differenciálási lehetőségeket, eljárásokat. Dicséretes, hogy hazánkban is elindult az integráció, együttnevelés folyamata, de sajnos a legtöbb helyen a megfelelő előképzettség, illetve előkészítés hiányosságaival. A megkérdezett pedagógusok véleménye alapján egy iskolai tantestületben a tanárok minimum harmadának rendelkeznie kellene olyan ismeretekkel, amelyek az integrációhoz feltétlenül szükségesek, akkor lehetne eredményes munkáról beszélni. Az osztálylétszámok megemelésével és a segítő szakemberek hiányával a sérült gyermekeknek semmi esélyük sincs a felzárkózásra, tanulási hátrányaik csökkentésére. A közoktatásban a sikeres integrációhoz vezető út egyik legfontosabb feladata az oktatási folyamat, illetve az osztálymunka újragondolása illetve tervezése. A mai iskolarendszer alapfeladata lenne, hogy a tanulókat felkészítse a felnőtt életre, a felnőtt társadalom kultúrájának megismerésére. Ennek elsajátítása nem önállóan, hanem közösségben történik. A csoportmunkák alkalmazása, a tanulók aktív részvétele a munkában, a többféle képesség felhasználása a sikeres ismeretelsajátítás záloga lehet. A tanórai együttműködés, a társaktól történő tanulás, az egyének közötti versenyeztetések megszüntetése, az azonosság, illetve a különbözőség felismertetése és a szülőkkel történő szoros együttműködés lehet az integráció, az együttnevelés eredményességét meghatározó tényezők. Az együttnevelés csak ott valósítható meg, ahol a nyitottság, befogadás és elfogadó szemléletmód jelen van, igény van a minőségileg jobb pedagógiára, ahol mindenki egységesen kész a megújulásra és ezt minden résztvevő akarja is. A fejlesztő munkának természetes velejárója a személyiségfejlesztés, az iskolai kudarcok leküzdésében ennek nagy szerepe lehet, az oldott légkör, illetve odafigyelő bánásmód jó kapcsolat kialakulását eredményezheti a pedagógus és gyermek között.

Az együttnevelés témakörének összefoglalásánál mindenképpen fontos, hogy az ép gyermekközösség számára a sérült gyermek közösségbe, osztályba kerülésével lehetővé válik a másság megismerése és elfogadása, esetlegesen a természetes segítségnyújtás gyakorlása. Ennek a folyamatnak a bevezetését a törvények is szorgalmazzák (1993. évi LXXIX. törvény). Számos érv szól amellett, hogy a speciális szükségletű gyermekek normál közösségben nevelkedjenek és tanuljanak, megállapíthatjuk, hogy az együttnevelés jótékony hatással van az ép gyermekközösségre is. Az együttképzés során azonban a siker érdekében változtatni kell az osztály tanulásszervezésében, illetve a tanár tanítási stílusában is. Ezek a változások azonban az osztályban tanuló minden gyermek számára hasznosak lehetnek és növelik a tanítás-tanulás hatékonyságát is. A frontális osztálymunka túlzott alkalmazásával szemben a differenciálás, az egyéni illetve páros vagy csoportos tanulásszervezés mindenképpen színesíti a pedagógiai munkát, változatos és lehetővé teszi a gyermekek saját tanulási stílusának megfelelő haladást. A sikerélményen kívül segíti a gyermekek közötti interakciók, kooperációk kialakulását is (Ainscow 1993).

Jelenleg nincs aktuális esemény.

További események... »

A pályázat egyetemi oldala

Sporttudományi és Testnevelési Intézet

Sportközpont

TTK Tanulmányi Osztály

Szentágothai János Szakkollégium

Botanikus Kert

BTK-TTK Könyvtár

Egyetemi Könyvtár

Nyitott Egyetem

Táncoló Egyetem

Univ Pécs

TTK meteorológiai állomás